Simson, Lee: Kezdődhet a játék. II. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 97. (Budapest, 1968)
IV. rész: Alternatívák
Ill, fejezet A DEÁMAIBÓ ÉS A KIMONDOTT SZÓ 1, Esen? Hát egen! Ha tovább töprengünk rajta, mire is vihetné az Amerikai drámaíró, mihelyt a színházi háziurak és egyes menedzserek igáját lerázta, nem árt emlékezni rá, hogy nem a szertelen egyéni profit kényszerű biztosítása az egyetlen függőség, amely az Írót terheli.Ha azt akarjuk, Hogy a drámai költészet visszanyerje a férfias erőt, amelyért a szinház teológusai imádkoznak, meg kell szabadulnia a köznapias beszéd jelenlegi zsarnoki uralmától is. A drámairásra, csak úgy, mint az irodalmi törekvések minden más fajtájára, a jelek szerint hangfogót kényszerít az előkelőség vágya. Ez az óhaj már számos Ízben telepedett rá az amerikai irodalomra és úgy letompitotta, akár az aggszüz nagynéni, aki kezébe vette elözvegyült öccse háztartását, ügy tetszik, irodalmi stílusunk uralkodó mércéit a jól nevelt uriasszony és a jól öltözött úriember állapította meg es e mércék csak változatai ama alapelveknek, amelyeket eredetileg elemi iskolai tanítónők és divatos úri szabók csöpögtettek belénk. Minden áron tartózkodóak akarunk lenni. A túlságos érzelmi telítettség a prózában közönségesnek számit; olyan, mintha nyilvános helyen túl hangosan beszélnénk. Ha egy mondatban a kelleténél eggyel több a vonatkozó mellékmondat, ez felér azzal, mintha fodros frakkinget viselnénk; a túl feltűnő hasonlat oly biztos jele a rossz Ízlésnek, akár a brilliáns kézelőgomb. Ha metafórát használunk, diszkréten hozzá kell tűznünk a mondathoz, akár nyakkendőbe a nyakkendőtűt. Az irodalmi stílusra vonatkozó tanácsok gyakran a régi vasárnapi iskolák leckéjét visszhangozzák: az önmagával szemben elnéző Írót, aki továbbra is biborszinbén akarja tündökoltetni prózáját, nemsokára stigma bélyegzi majd, mint az iszákost a rőt orr. 77
