Simson, Lee: Kezdődhet a játék. II. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 97. (Budapest, 1968)

III. rész: A színész és a harmadik dimenzió

magaméit is/, a világítást időnként a fény és az árnyék teszi drá­maivá, olyan módokon, amelyek, ha kibővített formában is, Appia e­­redeti módszereit és hatásait ismétlik megs ugyanúgy használják fel az árnyékokat, hogy méltóságteljessé tegyék és beburkolják a formákat, hogy az érzelmeket atmoszferikus hangulatokká alakít­sák, hogy sejtetéssel definiáljanak. A modern színpad tele van az­zal a fénnyel, amely mindig is látható volt szárazföldön és ten­geren, de a színházból, egészen addig, amig Appia be nem vezette, hiányzott. Craig megkésett kísérlete, hogy a szinészt egy több ér­telmű semleges vászon előtt fénnyel emelje ki, vagy Beinhardtasa­­szisztensének, Arthur Kahanénak 1919-ben elhangzott nyilatkozata: "A világítás a diszlet igazi forrása, mivel egyedüli célja, hogy a fontosat világítsa meg, s a jelentéktelent árnyékban hagyja”, pusztán csak parafrázisai Adolphe Appia elgondolásainak és tanai­nak. Az Appia-féle világítási terv ma minden modern produkció elfoga­dott része. Párhuzamosan fut a darab cselekményével, tulajdonkép­pen annak vizuális magyarázata és e minőségében éppen olyan fo­lyamatos, mint egy zenei partitura. A színpadi világositó külön próbálja és memorizálja, és része az ügyelő példánynak is. Vál­tozásai közül csak elenyészően keveset jelölnek meg a szerzői u­­tasitások, mint például egy fáklya kioltását; legtöbbjük a cse­lekmény kísérője és céljuk az, hogy kiemeljék a diszlet atmoszfe­rikus sajátosságait, variációkat teremtsenek a drámai hangulatra és ezáltal erősítsék a közönség érzelmi reakcióját. Appia leglényegesebb intuitiv felismerése az volt, hogy a fény ép­pen olyan közvetlenül hathat érzelmeinkre, mint a zene. A szín­házban közvetlenebbül érzékeljük a fény változásait, mint a szí­neket, a formákat, vagy a Hangokat. Érzelmileg sokkal gyorsabban reagálunk a fényre, mint bármely más színházi kifejező eszközre, talán azért, mert egyetlen más érzéki inger sem terjed a fény se­bességével, talán azért, mert legősibb örökölt félelmünk a sötét­ségtől való félelem, s ezzel együtt egy primitiv napimádatot is örököltünk. A fény és az öröm, a bánat és a sötétség közötti asz­­szociáció igen mélyen gyökerezik és átszinezi majdnem minden iro­dalom és vallás képrendszerét. Jelen van az olyan hétköznapi szó­­csoportositásokban is, mint "vidám és ragyogó", vagy "szomorú és 57

Next

/
Thumbnails
Contents