Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)

IV. rész: Alternatívák

Az alkotó szellemű drámaírónak a múltban gyakran meg kellett bir­kóznia ezzel a fajta közönségellenállással. De soha nem kellett olyan kitartóan és tudatosan dacolnia nézőivel, mint ma. A múlt­ban a drámairó megbízását papok és törvényhozók adták, akik elő­írtak számára bizonyos tematikát és megkívánták, hogy elismerje a szentesített magatartási kódexet. Mai színházunk közönsége azon­ban többé nem szabadosok homogén testületé, amely évente kétszer összegyűlik legendás múltjának megünneplésére; sem pedig parasz­tokból és városi polgárokból álló testület, amelyet egy uralkodó és kétségbe vonhatatlan vallási hit tart össze és ennek megünnep­lésére adatja elő a világ megteremtését és az üdvözítő halálát. Ma nincs olyan városállam, harcos egyház vagy hűbéri udvar, amely tekintéllyel és ragyogással vonna be valamilyen állandó becsület­kódexet vagy egy isteni fogantatásu társadalmi rendet,amelyet még a földszinti nézők is magukénak vallhatnak. Sem a drámairó, sem a díszlettervező nem hozhatja létre a szépség általános képletét, mert az életet nem szemlélhetjük többé mint rögzitett vagy kódex­be foglalt magatartási sémát. A tervező nem teremthet egyetemes értelmű jelképeket, mert a drámairó sem találhat egyetemesen el­fogadható jelképeket az emberi értékek száméra. A társadalom többé nem ért egyet az élet értelmének vagy az emberi sors termé­szetének kérdésében. A színész nem uralja többé a szinpadot, mert immár nem az embert tartják minden dolgok mértékének és a világ középpontjának. A színházon belül nem létezhet többé egyetlen vi­lágkép, mert a színház falain kivül sincs többé ilyen. Amikor azt mondjuk: a szinész felszabadul, ha cirkuszi arénában, kandeláberek alatt vagy sötét háttér előtt, egyetlen magányos fej­géptől megvilágítva játszik, ezzel csupán sóvárgásunkat fejezzük ki szinész és közönség eszményi egysége után, amely egység a múlt­ban nagyobb mértékben létezett és a jelenben egyre nehezebben va­lósítható meg. Szüntelenül szőjük teóriáinkat a színház művésze­téről, kísérletezünk, hogy törvénybe iktathassuk a modern dráma egyedül érvényes színpadi vagy irodalmi formáját. Mindezzel azon­ban csak kerülő utón ismerjük el a modern színház egyetlen olyan sajátosságát, amely minden más korszaktól megkülönbözteti: a nap­ról napra elkerülhetetlenebbé váló törést a drámairó képzelete és nézőinek gondolkodása között. 87

Next

/
Thumbnails
Contents