Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)

IV. rész: Alternatívák

Az alkotó szellemű drámaírónak a múltban gyakran meg kellett birkóznia ezzel a fajta közönségellenállással. De soha nem kellett olyan kitartóan és tudatosan dacolnia nézőivel, mint ma. A múltban a drámairó megbízását papok és törvényhozók adták, akik előírtak számára bizonyos tematikát és megkívánták, hogy elismerje a szentesített magatartási kódexet. Mai színházunk közönsége azonban többé nem szabadosok homogén testületé, amely évente kétszer összegyűlik legendás múltjának megünneplésére; sem pedig parasztokból és városi polgárokból álló testület, amelyet egy uralkodó és kétségbe vonhatatlan vallási hit tart össze és ennek megünneplésére adatja elő a világ megteremtését és az üdvözítő halálát. Ma nincs olyan városállam, harcos egyház vagy hűbéri udvar, amely tekintéllyel és ragyogással vonna be valamilyen állandó becsületkódexet vagy egy isteni fogantatásu társadalmi rendet,amelyet még a földszinti nézők is magukénak vallhatnak. Sem a drámairó, sem a díszlettervező nem hozhatja létre a szépség általános képletét, mert az életet nem szemlélhetjük többé mint rögzitett vagy kódexbe foglalt magatartási sémát. A tervező nem teremthet egyetemes értelmű jelképeket, mert a drámairó sem találhat egyetemesen elfogadható jelképeket az emberi értékek száméra. A társadalom többé nem ért egyet az élet értelmének vagy az emberi sors természetének kérdésében. A színész nem uralja többé a szinpadot, mert immár nem az embert tartják minden dolgok mértékének és a világ középpontjának. A színházon belül nem létezhet többé egyetlen világkép, mert a színház falain kivül sincs többé ilyen.

Amikor azt mondjuk: a szinész felszabadul, ha cirkuszi arénában, kandeláberek alatt vagy sötét háttér előtt, egyetlen magányos fejgéptől megvilágítva játszik, ezzel csupán sóvárgásunkat fejezzük ki szinész és közönség eszményi egysége után, amely egység a múltban nagyobb mértékben létezett és a jelenben egyre nehezebben valósítható meg. Szüntelenül szőjük teóriáinkat a színház művészetéről, kísérletezünk, hogy törvénybe iktathassuk a modern dráma egyedül érvényes színpadi vagy irodalmi formáját. Mindezzel azonban csak kerülő utón ismerjük el a modern színház egyetlen olyan sajátosságát, amely minden más korszaktól megkülönbözteti: a napról napra elkerülhetetlenebbé váló törést a drámairó képzelete és nézőinek gondolkodása között.

87