Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)
IV. rész: Alternatívák
pironkodva vagy zokogtak nyíltan Consuela halálán, noha az orvosilag nem indokoltabb és drámailag nem kevésbé képtelen, mint a kis Éva halála a Tamás bátya kunyhó,iában. A színházlátogatás nyújtotta behelyettesítő kielégülés gyakrabban emocionális, mint intellektuális jellegű. Legtöbbünk számára érzelmeink közvetlenebbek, mint gondolataink. Legélénkebben az intenzív érzelem pillanataira emlékezünk, nem pedig azokra a pillanatokra, amikor világosabban ismertük fel vágyaink célját vagy élesebben fogtuk fel létezésünk értelmét. Valamennyiünket többé-tev.sbé kisért az érzés, hogy életünk nem kielégítő. Ez az érzés azonban általában nem abból a meggyőződésből fakad, hogy egyéni életpályánk válságai során nem tudtuk felfogni szerelem, halál, siker vagy kudarc jelentőségét, hanem sokkal inkább abból, hogy visszaemlékezünk rá: azokban a percekben, amelyek emberi lényünket kiformálták vagy alapjaiban megrendítették, szinte nevetséges módon nem tudtuk kifejezni magunkat. Óriási horderejű érzelmekkel teltünk el, ezek sugallatéra cselekedtünk is, de szavakban nem tudtuk kifejezni őket. Háborgó idegközpontunkból végül olyan hang tört elő, amely legtöbbször a felszurt léggömb sivitására emlékeztetett. Ha visszatekintünk életünk csúcspontjaira, azok inkább mélypontoknak tűnnek. Tökéletes szerelmesek voltunk; olyan erőt éreztünk, amely napot és csillagokat bír mozgatni. Amikor szivünk hölgye igent mondott, esetleg boldog házasságra vagy szerencsés viszonyra léptünk. De a hallgatózó minden valószínűség szerint dadogó, komikus fajankónak talált volna. A ravatalnál viszolygunk a bérelt szónok, lelkész, pap vagy rabbi jelenlététől, aki a halott szájába rituális frázisokat ad, frázisokat, amelyek nem tudják kifejezni a tovatűnt személy egyéniségét. De tudjuk, hogy mi magunk minden valószinüség szerint hitványán halunk majd meg,gyengén nyöszörögve vagy habzó szájjal a betegágyon, és egyetlen megfelelő szó sem tolul ajkunkra. Ez az oka a színpadi halál-jelenetek halhatatlan népszerűségének; ilyenkor, a hős vagy a hősnő személyén keresztül, ékesszólóan lehelljük ki lelkünket az ágyon avagy magasztos nemességgel veszünk oda a csatatérén: az utolsó lélegzetig érvényre juttatjuk személyiségünket és közben saját nekrológunkat is elmondjuk. Ugyanez az oka a szerelmi jelenetek évszázados népszerűségének is; ezekben a szerelem megleli a legár-77
