Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)
III. rész: A színész és a harmadik dimenzió
2. Szemfényvesztés Egy adagnyi szemfényvesztés elválaszthatatlan a színháztól, falóban, semmilyen színdarab első szavait sem fogadhatjuk el, ha nem mondjuk azt magunknak: "Tegyünk úgy, mintha..." A díszlettervezés, úgy tetszik, paradoxonban gyökerezik, mert bármely színpad bármely előadásának realitása önmagában is paradoxon. Minden színpadi előadás nyilvánvaló szemfényvesztés, az élet megjátszása. És mégis: az ábrázolt életsorsokat gyakran valóságosabbnak érezzük a magunkénál. A színészek játékát nézve minden percben tudjuk, hogy jelmezt viselnek, ahogy gyerekfővel mi is kiöltöztünk és azt színleltük, hogy királyok, királynők, istenek, hősök vagyunk, vagy épp olyanfajta szereplők, mint mi magunk. Ezt a tényt ismerjük el, amikor tapsunkkal félbe szakitjuk őket, amiért olyan jól játszottak - vagyis alakoskodtak. De ez a megszakítás nem töri meg a varázst. A színpadon ábrázolt emberi lények valóságosabbá válhatnak számunkra, mint akár feleségünk, barátunk, szeretőnk vagy gyermekünk, aki a szomszédos széken ül. Pontosan tudjuk, hogy a szerelmet vagy a halált csak utánozzák és ez az utánzás mégis hevesebb érzelmeket válthat ki belőlünk, mint saját szerelmi ügyeink vagy személyes gyászunk. A szinikritika, Arisztotelész ; Poétikájától Hamletnek a színészekhez intézett beszédén át egészen a napjainkban zajló vitákig, e központi kérdés körül forog: miért és hogyan válhat a drámában ábrázolt élet valóságosabbá, mint az élet maga. "Mit néki Hekuba vagy ő Hekübának?" - ez a kétség jótékonyan ostromolhatja a nézőt, amint kifelé tart a színházból, de ha előadás alatt jut eszébe, akkor a produkció megbukik. Mert valahányszor egy szinházi előadás megkezdődik, a nézők, a drámairó és a színészek valamiféle hallgatólagos összeesküvés résztvevőivé lesznek; egyesíti őket az elhatározás: "színleljünk; tegyünk úgy, mintha..." Mihelyt ez az elhatározás megszületett és a közönség érdeklődése megfelelő módon felébredt, ez a közönség már hisz a látottak és hallottak realitásában. A sikeres dráma varázserőt áraszt s e varázserő révén a színpadon minden azzá lesz, aminek magát színleli. A színház olyan alapvetően épül erre a konvencióra, hogy bármennyi élethü részlettel ékeskedik is a díszlet: ezek sem elpusztítani nem tudják a színház művészetét, sem az élet toil
