Akimov, N.: Színház és látomás - Korszerű színház 95. (Budapest, 1967)
A díszlettervező és a színház
A színház művészetében igen fontos, hogy ne feledkezzünk meg egy olyan körülményről, amelyet a naturalista színház hivei nem egyszer szem elől tévesztettek - ez pedig a néző képzelőereje. Sok példán át nyomon követhető, hogy a legkülönbözőbb művészeti ágakban éppen azokban az esetekben jut sajátos élvezethez a néző, amikor a díszlettervező, a szobrász, az iró, a színész elbeszélése színes képeket varázsol elénk, emellett azonban módunk nyílik arra, hogy fantáziánk, amelyet a szerző tehetsége ébresztett fel, most már egyedül formálja tovább s alakítsa ki a képmásokat. Például a hires müvekhez készült könyvillusztrációkat hoznám fel, amikor is Karenina Annának, Lermontov Démonának vagy a Karamazov testvéreknek portréja szinte teljes bizonyossággal ellenkezést vált ki belőlünk, miután minden olvasó fantáziája a maga módján formálta ki ezeket a hősöket. Nagy Péternek az Ermitázsban őrzött viaszfigurája nyilván hitelesebb, mint bármely szobra, részletekbe menő konkrétsága azonban mégis visszataszítja az embert. Ha megkereshetnénk és lefényképezhetnénk azt a helyet, amelyről Levitán Örök nyugvóhely fölött c. képét festette, a fénykép feltétlenül részletesebb, hitelesebb lenne, mint a nagy orosz festő képe, de teljes meggyőződéssel állíthatjuk, hogy nem tükrözné sem a nyugalmat, sem az öröklétet. Más szavakkal, a részletes, dokumentáilis ábráizolás, amely nem ad munkát képzelőerőnknek, vészit érzelmi hatóerejéből. Az a zenei kép, amelyet a zeneszerző egy csatáról, viharról,gyermekjátékról alkot, ezerszer meggyőzőbben hat, mint ha ugyanezekről az eseményekről pontos, természethü hangfelvételt hallanánk. A néző vagy hallgató képzeletében tehát a művészi képmás minden művészeti ágban a megfelelő mennyiségű kifejező részlet kiválogatásának utján születik meg, nem pedig az életből vett kép pontos felidézése nyomán. c/ A lakóul kuB díszletről. 88
