Akimov, N.: Színház és látomás - Korszerű színház 95. (Budapest, 1967)
Színház, drámaíró, néző
Ha azt mondjuk, hogy olyan színházra van szükségünk, amely haladó, realista, mélyenszántóan nyúl a problémákhoz, formailag brJlliáns, a nép számára érthető és hasznos; olyan színházra, amely segítséget nyújt a pártnak az uj élet építéséhez - ebben mindenki megegyezik, ez ellen senkinek nincs ellenvetése! Amikor azonban a művészet szakmai kérdéseire kerül sor: hogyan hozzunk létre jó előadást, melyik színdarabot nyilvánítsuk kiküszöbölendő hibái ellenére jónak, s melyiket rossznak /annak ellenére, hogy nagy szakmai tudást csillogtat/, melyik díszletről mondható el, hogy bár szokatlan, de ujitó, haladó szellemű,s melyik az a színpadkép, amely ujitó megoldásai ellenére is mesterkélt; mikor számit a fiatal tehetség kibontakozását elősegítő művészi segítségnek, ha a rendező nyomást gyakorol a szerzőre és mikor a Szent szerzői jogok sárbatiprásónak; az alkotó folyamat milyen szervezése hozza a legjobb eredményeket - itt nem lehet közös álláspont, itt elkerülhetetlen a különböző nézetek koegzisztenciája, azoknak a művészeknek békés együttélése, akiknek célja közös, de e közös célt más-más utón érik el, 2 téréi tagadása a múltban már sajnálatos következményekkel járt A -lövészeti Bizottságban primitiv logika sugallatára született meg annak idején a következő, az első pillanatban megtámadhatatlannsk tűnő nézet: "Sztanyiszlavszkij rendszere a legkidolgozottabb, legtökéletesebb szinházi rendszer. Ezért minden színházművésznek ezt a rendszert kell alkalmaznia." ügy tetszett, a tétel helyes. Ha egyszer a legjobb, nosza, honosítsuk meg! Az élet azonban megmutatta, hogy a kérdés bonyolultabb ennél, s Sztanyiszlavszki j rendszerének "megfejtői" és epigonjai sokkal távolabb állanak Sztanyiszlcjvszkijtól, mint néhány más módon dolgozó művész; nem egy szovjet színházban sikeresebb rendezői munka folyt, mint a Művész Színházban - a művészi módszerek erőszakos átültetése nem bizonyult járható útnak. A festészet igaz barátját egyaránt elragadtatással töltik el Rembrandt és Leonardo da Vinci képei. Mindketten nagy művészek, realisták, de munkamódszerük, technikájuk, s a mi a legfőbb - életszemléletük teljesen eltér egymástól; ami megfelel az egyiknek, teljesen alkalmatlan a másiknak. A2
