Akimov, N.: Színház és látomás - Korszerű színház 95. (Budapest, 1967)

Könnyű fajsúlyú cikkek

guk gondoskodnak tevékenységük vagy tétlenségük, azaz létezésük rögzítéséről, mint azok, akik az uj művészi sikerek hajszolása közben elhanyagolták ezt a feladatot.

A fenti módszer talán, a memoárirás művészetiének legmagasabb fokát jelenti, mivel ez esetben az emlékirat nem annyira a hasznos tevékenység mérlegére szorítkozik, mint inkább helyettesit! azt.

Mégis meg kell jegyeznem, hogy az uj produkciók visszaemlékezéssel és elmélkedésekkel való helyettesitése nem minden polgár számára járható ut, hanem csupán azok számára, akik hires elődeik dicső eredményeire támaszkodhatnak. Ez ősök iránti tisztelet elnézővé teszi a nézőt az utódok tétlenségével szemben.

Az emberi természet néhány sajátosságára vezethető valószinüleg vissza az, hogy a visszaemlékezések döntő többsége olyan sikerekről, vívmányokról, esetleg kudarcokról szól, amelyek az igaz ügyért vivott harc során születtek.

Az olvasóközönségnek tehát széles körű lehetősége nyilik arra , hogy megismerkedjék nelyesen gondolkodó emberekkel, a becsületes haladó gondolat fejlődésével. S habár a helytelen nézetek, a hibás gyakorlat tanulmányozása, a korlátoltság, ostobaság, tudatlanság, kiméletlenség megismerése nem nyújt számunkra örömöt,mégis hasznos lenne tanulmányozásuk, már csak profilaktikus szempontból is.

Hatalmas érdeklődéssel olvastuk nemrég Witte grófnak, e dühödt monarchistának háromkötetes visszaemlékezéseit. Az okos cári udvaronc téves nézeteinek tanulmányozása rendkívül érdekes és tanulságos olvasmányul szolgált mindenkinek, akit az orosz birodalom utolsó évtizedeinek társadalmi élete érdekel.

Mennyivel hasznosabb volna, ha olyan emberek őszinte és meggyőződéstől fütött visszaemlékezéseit olvashatnánk,akik már a mi, szovjet időnkben követték el tévedéseiket.

Milyen sokat jelentene irodalomtörténetünk számára, ha N,, a neves kritikus, szolid emlékiratot adna közre "Hogyan tettem tönk-