Akimov, N.: Színház és látomás - Korszerű színház 95. (Budapest, 1967)
A díszlettervező és a színház
A diszlet igazi értéke véglegesen az előadáson derül ki, de a mai nap is döntő - ma dől el, hogy életképesnek itélik-e az elbírálásra kerülő megoldást, az elbírálásra kerülő munkát. Néhány szervezési és taktikai tanács a fiatal díszlettervezőknek: 1. Mielőtt a makettet a színházi hatalmasságok szine elé bocsátanák, feltétlenül be kell mutatniuk a rendezőnek és el kell érniük teljes szolidaritását. Minden konfliktus rendezendő és kettőjük között megbonthatatlan szövetségnek kell létrejönnie. A legtöbb, amibe a diszlettervező beleegyezhet, az, hogy egy-két részletben - s nem többen - a két változat kerül bemutatásra,amelyet a diszlettervező és a rendező egyaránt megfelelőnek tart és az elfogadó fél elé tár választásra. Igen helytelenül járnak el azok a rendezők /és akadnak ilyenek/, akik, miután mindenben megállapodtak a díszlettervezővel, a művészeti tanács egyik vagy másik tagjának befolyása alá kerülnek és utólag megváltoztatják véleményüket. Gondoljunk arra, hogy a művészetben az átdolgozások korántsem mindig hasznosak. És azok az átdolgozások, amelyeket a művészettől távolálló szempontok hivtak életre - pl. óvakodunk megsérteni az igazgatót, vagy nem akarunk összeveszni a helyi szb elnökével — , tönkreteszik a jó alkotást. Ha a színházban, amelyben a diszlettervező dolgozik, az a hagyomány, hogy a kollektiv megrendelő utasításai nyomán állandósul a leadásra kerülő díszletterveken való további munka és átdolgozás rendszere /ez történik például a Moszkvai Művész Színházban/, akkor a művészet megmentésére ravaszsághoz kell folyamodni - igen nagy tisztelettel figyelni, megígérni, hogy az ember gondolkodik a tanácson és uj megoldást keres, s elérni azt, hogy a tervet "általában" jóváhagyják. A gyakorlat azt mutatja, hogy a tiszteletreméltó tanácsadók 90 százaléka másnapra már elfeledkezik legnyomatékosabb utasításairól. 100