Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)
3. Eugene Ionesco - Színház és antiszínház
3. EUGÈNE IONESCO Színház és antiszínház Arthur Adamov fejlődése nyíltan felveti az alternatívát,a színház mint az egyéni lidércnyomások, rögeszmék és szorongás kifejezési eszköze és a szinház, mint a politikai ideológia és a kollektiv társadalmi cselekvés eszköze között. Adamov megadta a kérdésre a maga hangsúlyos válaszát. Eugène Ionesco, aki ugyanolyan premisszákból indult el, mint Adamov és kezdetben vele párhuzamosan fejlődött tovább, ugyanilyen hangsúlyosan az ellenkező végkövetkeztetéshez jutott. És Ionesco, bármily homályosnak és talányosnak tetszhet is drámáiban, bebizonyította, hogy ha támadásokkal önvédelemre kényszerítik, rendkívüli luoiditással és csillogó meggyőző erővel képes kifejteni eszméit. így történt ez akkor is, amikor 1958 nyarán Kenneth Tynan, a londoni Observer színikritikusa indított támadást ellene. Tynan, miután a Royal Court színházban megtekintette a Székek és A lecke felújítását, figyelmeztette olvasóit a veszélyre: Ionesco könnyűszerrel válhat a szinházi realizmus ellenségeinek messiásává. "Személyében végre megjelent az antiszinháznak nyíltan szint valló ügyvédje, aki egyértelműen realizmusellenes és következésképp valóságellenes is. Benne olyan iró nyilatkozott meg, aki kész volt kijelenteni, hogy a szavaknak nincs értelmük és hogy az emberek között semmiféle érintkezés nem lehetséges." Tynan elismerte, hogy Ionesco jogosult egyéni látomást mutat be, ám "a veszély akkor jelentkezik, amikor ezt a látomást általános példaképnek kiáltják ki, a jövő színházához vezető kapunak, útnak ahhoz a sivár uj világhoz, amelyből a logikába és az emberbe vetett hit humanista eretnekségeit örökre száműzik majd." Ionesco eltávolodott a realizmus-34
