Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)

Almási Miklós: Martin Esslin és az abszurd színház "mentőöve"

Hiábavalóság stb. allegorikus fantomjaival vivhat színvonalas csatát, az élet konkrét karcaival, azok néha sokkalta paradoxabb összefüggéseivel nem kíván foglalkozni.

Ez lenne a másik legfontosabb vitatémánk könyvének alapvonalával: igaz-e, hogy az abszurditás fogalma csupán ilyen filozófiai sikon vethető fel eredményesen, és drámaian? Igaz-e az, hogy csupán a Beckett-féle Végjáték az "ideáltípusa" ennek a játéknak, igaz-e, hogy a haladás, a kibontakozás árnyoldalainak "abszurditásai" az átalakítható és megváltoztatható világ képtelenségei nem tartozhatnak bele ennek a stilusnak kereteibe? ügy érezzük,csak a kérdést kell feltenni, hogy válaszaink egyoldalúságát belássuk: nemcsak az azóta eltelt idő, a közben megjelent darabok bizonyítanak koncepciójának szűkösségéről, hanem a vizsgálati módszer eredeti egyoldalúsága is: az "ideáltípus" mérceként való alkalmazása.

És természetesen egy előítélet: az életigenlés elvetése .

Esslin legtalálóbb megjegyzése az abszurd darabok sokkhatásának, ébresztő-jellegének sajátságát találja eJ.. "Az abszurd színház szervesen hozzátartozik korunk igazi művészeinek szüntelen törekvéséhez; a törekvéshez, hogy áttörjék a kényelem és automatizmus e holt falát és ismét tudatosítsák a sorsa végső realitásával szembenéző ember igazi helyzetét." Ha ez a diagnózis ismét kissé barokkosán tulfogálmazza ennek az irányzatnak törekvését, egy dolog kétségtelen: az abszurd darabok legjobbjai sokkhatásukkal akartak ébreszteni a közöny, a