Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
Miért játszott három színész hét szerepet?
Ennek következményeként alakult ki az a nézet - és az irodalmárok érthető szakmai elfogultságának eredményeként -, az az egyetemes színháztörténet jelentős részére jellemző koncepció, hogy az írott dráma- azokban a korokban, amikor egyáltalán létezett - a színpadtól függetlenül, vagy legalább a színpadtól függetlenül 1 s létezett, s igy 'a régebbi korokból fennmaradt drámák ö nálló irodalmi müvekként, az irodalomtudomány módszereivel vizsgálhatók. S ha ennek az irányzatnak a képviselői ezen túlmenően mégis szükségesnek látják e korszakok színjátszásával is foglalkozni, akkor e kutatások kiindulópontja az a feltételezés, hogy az Írók, a mai értelemben vett irodalmi konvenciók szerint megírták darabjaikat, amelyeket azután tőlük függetlenül . igy vagy úgy előadtak. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban az európai irodalom egyik legkiválóbb magyar ismerőjének, a hatalmas műveltségű poeta doctusnak, Babits Mihálynak alapvető tévedését, amely a fentebb említett szemlélet egyik legvégletesebb kifejezése. Az európai irodalom történetéről Írott nagy formátumú esszéjének Shakespeare-ről szóló fejezetében - amely ugyan nem színháztörténeti célkitűzésekkel íródott - Babits a következőket mondja: "A közönség a dikció hallgatására volt 'beállltvaí s figyelme talán még sokkal frissebb, éberebb és naivabb volt, mint a mai közönségé. Ha mindezt leszámítom, még mindig nem tudok hová lenni a csodálkozástól. Hisz Shakespeare éppen nem ily friss és naiv közönség igényeihez mérte szavait. Mély kultúrájú, elfinomodott, szinte dekadens Ízlés és érzőképesség kell, hogy egy-egy tudós célzását megértse, egy-egy váratlan asszociációjában gyönyörködjön, egy-egy verse lejtését szépnek és zenének érezze. Darabjai igazán csak olvasva érvényesülnek. Egy-egy során meg kell állni, kortyonkint Ízlelgetni, mint a jó bort. És Shakespeare még csak arról sem gondoskodott, hogy darabjai helyes szöveggel nyomtatásban megjelenjenek!"^ Kézenfekvő lenne Babits megjegyzésére a hatásvadász válasz, hogy arról viszont szerencsére gondoskodott Shakespeare, hogy darabjai színpadon bemutatásra kerüljenek, de most még — egyelőre — nem az érdemi vita kedvéért idéztem Babitsot, hanem egyszerűen csak azért, hogy azt az irodalmi és irodalomtörténeti szemléletet illusztráljam, amely a drámát önmagában megálló irodalmi tevékenységként szemléli, teljesen függetlenítve magát attól a körülménytől, hogy e müvek éppen nem olvasás, hanem színpadi előadás céljaira Íródtak. E szemlélet illusztrálására idézhetném a szerzők végeláthatatlan sorát. Úgy vélem azonban, hogy e nézet annyira közismert, hogy létezésének bizonyítására nem érdemes túlontúl sok időt vesztegetni, E nézet képviselői tehát a drámát, mint színháztól függetlenül létező irodalmi műfajt szemlélik, mint ilyent e-77