Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
pontból hiteles díszletek, jelmezek, kellékek s a korhű statisztéria festői együttesei domináltak, akár igényelte ezt az előadott darab, akár nem. Mindezt még bonyolult szinpadi gépezetek és raffinált világítási trükkök pompájával, sőt nem egyszer orgiájával tetézték, ami által a látvány eddig még soha nem látott érdekességgel bírt a színpadon, nem egyszer éppen a darab rovására. Vendégjátékuk során a TELLt is adták s Péterfy Jenő, a kor kiváló kritikusa másnap reggel híven be is számol az EGYETÉRTÉS cimü lap olvasóinak az előző este látott produkcióról. Egyebek között a következőket Írja, éppen az imént idézett és részletesen élemzett első felvonás első jelenetével kapcsolatban: "Midőn TELLben egyik szereplő a távolba mutat, hogyan pipázik az egyik hegy. csakugyan a díszleten is felhők vonulnak föléje. Azonnal veszem a látcsövet, oda nézek: az ám, milyen ügyesen van ez csinálva. Hanem azalatt pompás verseket szavaltak és én kicsöppentem a darab folyamából s ez igy esik meg minden öt perc alatt."^®* /Kiemelések Péterfytőlt/ Péterfynek ez a kis bíráló megjegyzése mély bölcsességet takar s hallatlanul fontos felfedezést rejt magában. Észrevette ugyanis azt, amit a meiningeniek rendezői - sem a herceg, sem pedig Chronegk nem vettek észre: hogy ők már nem gyertyavilági tás mellett adták elő Schiller drámáját s igy módjuk volt olyan szinpadi és világítási effektusokat használniok, mint amilyeneket Schillernek még nem állt módjában. Ok például világi tásvál to zta tás sál, vetítéssel már ábrázolni, vizuálisan 1 átlátn 1 tudják a vihart, ugyanakkor - szöveghüségi indítékokkal - a színészekkel mégis elmondatták mindazokat a szövegeket, amelyeket Schiller éppen a hiányzó látvány pótlására irt. így egy bizonyos tautológia aletkult ki a színpadon, amit Péterfy érzékeny ösztönével és hallatlanul finom szinpadi ■ érzékével azonnal észrevett. A látvány és a látványpótló szöveg együttesen sok volt számára s ebben teljesen igaza volt. Az már más és később tárgyalandó kérdés, hogy az adott esetben a meiningenieknek a világítási trükkökról kellett volna-e lemondaniok, vagy inkább az emiatt feleslegessé váló szövegrészeket kihúzni a darabból - a lényeg, az hogy a kettő közül az egyik felesleges lévén, gyengült a színi hatás. Mindezt nem azért idéztük fel ezúttal, hogy bővebben elemezzük a szinpadi tautológia fogalmát, erről a későbbiekben még igen sokszor és bőven lesz majd szó, most csak az ellentétes példa erejével kívántuk még inkább bizonyítani mindazt, amit korábban a romantika vüágitási korlátok megszabta helyszinábrázolási lehetőségeiről mondottunk. Azt tehát, hogy a gyertyavilági tás gyenge 42
