Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
Miért játszott három színész hét szerepet?
- versenymüveket -, hanem a színház már a művészet és a szórakozás maihoz hasonlatos funkcióját töltötte be. Áthozzák & müveket Görögországból - tragédiát, eredetit a római szerzők nem is nagyon imák -, gyakran még le sem fordítják • őket, hanem görög nyelven játsszák el, átveszik a konvenciók egy részét is, például az álarcot. Egy alapvető konvenciót azonban nem vesznek át. Ez pedig a három színész szabálya! Rómában nem három színész játssza a darabok valamennyi szerepét, hanem annyi szinész, amennyi a szerepek száj na szerint szükséges. Ha az antik görög színjátékban a három szinész kötött számának nyitját a versenyjellegben kerestük, akkor azt hiszem igazán nem túl merész a következtetés, hogy a színészek számának a szükségesre való emelkedése a versenyjelleg eltűnésével áll összefüggésben. S talán az sem véletlen, hogy a Rómában is létező bizonyos versenyjelleg már a szinész versenyévé alakul, túszén a római színházban a "csapatmunka." helyére az egyéni szinészi teljesítmény került. Ha ugyanis a színésznek nem kellett állandóan változtatni szerepét, a jellemábrázoláshoz szükséges eszközök nélkül, akkor elkezdődhet a szinészi jellemábrázolás művészetének korszaka! No, de ennyi, úgy gondolom, most már végképp elegendő ahhoz, hogy bebizonyítsuk az olvasó számára, hogy egyetlen színházi struktúra egyetlen alapvető vonásának meghatározása és az ebből adódó konzekvenciák csak felületes levonása is, milyen sok ponton változtatja meg az adott korszak színjátékéról korábban kialakított konvencionális képet. Ugyanakkor azonban gondolatmenetünk, következtétési módszerünk azon jellegzetes vonására is fel kell hívnunk az olvasó figyelmét, hogy kísérleti modellünk felállításánál u j források után nem is kutattunk, csupa olyan adatot vettünk más szempontú vizsgálat alá, amely a már eddig is ismert forrásokban mind megtalálható. Ebből viszont az következik, hogy bármiféle uj szempontok szerint igyekszünk is felvázolni egy-egy színházi struktúrát, a forrásanyagok tekintetében nem nélkülözhetjük a filológusok által felkutatott hatalmas anyagot, legfeljebb az ismert adatokat uj összefüggések részeként kell újra megvizsgálni. Ez az uj szempontú vizsgálat s az ebből következő esetleges uj felfedezések persze a szorgos filológusok eddigi munkájának értékét egyáltalán nem csökkenők, érdemeiket nem kisebbítik, sőt, jelentőségüket még fokozzák is. Gondoljunk csak arra, hogy a rosette-i kőlapot kiásó s azt a tudomány számára felfedező francia katona felbecsülhetetlen értékű tette nélkül Champollion sem tudta volna a hieroglifákat megfejteni. 134
