Mejerhold: Színházi forradalom - Korszerű színház 91. (Budapest, 1967)

1895 - 1905

3* A misztikus borzongás intenzivebb a régi színház vérmérsékleténél. Ez utóbbi mindig féktelen, külső eszközeiben túlzó /karjukkal hadonásznak, mellüket verik, combjukat csapkodják/. A borzongásnak a szemben, az ajkakon, a hangban, az artikulálás módjában kell tükröződnie: vulkánikus szenvedélyek, de külső nyugalom.

4. Az érzelmi tragikum elválaszthatatlanul kapcsolódik a formához. Nem véletlen, hogy Maeterlinck éppen ilyen, és nem más formában, fejezett ki egyszerű, öröktől fogva ismert dolgokat.

5. Semmi hadarás, mert ez kizárólag a neuraszténiás darabokban viselhető el, ahol a bizonytalanságot élvezi a néző, A tragikus emóciók feltételezik a nagyságot.

5. A tragikum, egy mosoly az ajkon /.../. b/ - A plaszticitás

1. A belső dialógus kifejezésére Bichard Wagner a zenekart hivja segítségül: az énekelt zenei frázist elégtelennek tartja. Úgy gondolja, hogy egyedül a zenekar képes elmondani a nézőnek azt', ami a titok felfedezésekor még homályban maradt. Ahogyan a zenedráma énekelt szövege, ugyanúgy a dráma szavai sem elég erőteljes eszközei a belső dialógus kifejezésének. Hiszen ha a tragédia lényegének egyetlen kixejező eszköze a szó lenne, bárki szinpadra tudná állítani. A szöveg elmondása, még jó elmondása sem jelenti, hogy átjutott a rivaldán. Tehát más módszereket kell keresni mindannak kifejezésére, ami a szövegben befejezetlen, rejtett.

Wagner zenekarra bizta az érzelmek kifejezését, én plasztikus mozgással ábrázolom őket.

Kétségtelen, hogy a régi színház is alkalmazta a plasztikus kifejezés eszközét. Gondoljunk Salvinira az Othello—ban vagy a Hamlet— ben. Én azonban egészen másfajta plaszticitásra gondolok.

A régi pontosan megfelelt az elmondott szövegnek, mig én "a szavakkal összhangban nem álló plaszticitásra" gondolok.