Mejerhold: Színházi forradalom - Korszerű színház 91. (Budapest, 1967)

1895 - 1905

- És az mire jó? - kérdezte Csehov elégedetlenül.- Hiszen ettől lesz valódi - felelte a színész.- Yalódi - ismételte gúnyos nevetéssel Anton Pavlovics, majd kis hallgatás után hozzátette: "A színpad művészet. Fogjon egy jó portrét, vágja ki az orrát, és helyezzen a lyukba egy igazi orrot. Talán valódibb lesz, de a képet el fogja rontani."

Az egyik szinész büszkén meséli, hogy a Sirály harmadik felvonásának végén a rendező színpadra kivánja hozni az egész háznépet, köztük egy asszonyt is, karjában siró gyerekkel.

Anton Pavlovics azt mondja erre:- Semmi szükség rá. Ez olyan lenne, mintha ön pianisszimót játszana, és a zongora fedele hirtelen dörrenéssel lecsapódnék.- De az életben gyakran előfordul, hogy a forte hirtelen betör a pianisszimóba - próbál visszavágni az egyik szinész.- Kétségtelen - feleli Anton Pavlovics -, de a szinpad megköveteli bizonyos konvenciók figyelembe vételét. Hiányzik a negyedik fal. A szinpad valami művészi dolgot ábrázol, az élet kvintesszenciáját fejezi ki, és nem szabad megterhelni felesleges részletekkel.

Szükséges-e pontosabban meghatároznunk azt az Ítéletet, amelyet maga Csehov mondott ki a naturalista színházról?- Ez a színház szüntelen a negyedik falat keresi, és igy eljutott az abszurditás zsákutcájába. A kellékmühely foglyává tette önmagát. Azt szeretné, ha a szinpadon minden olyan lenne "mint az életben", és múzeumi tárgyak hazára lett belőle.

Sztanyiszlavszkijban bizva, a színházi rendezők azt hitték, hogy a közönség végül is igazi égnek fogja nézni a festett eget; és ettől kezdve csak egyetlen gondjuk volt: a tetőt a lehető legmagasabbra emelni a szinpad fölött.

És senki nem vette észre, hogy a szinpad tökéletesítése helyett /ami egyébként igen sokba kerül/, inkább a naturalista színház elvével kellene leszámolni.

24