Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

A rendező és a kor

kell törekednie. E két sajátosság párosulása lehetőséget teremt a korszerű színház létrehozására.

Minél mélyebben hatolunk be az emberi lélek mélyére, minél finomabbak lesznek az erre szolgáló eszközeink, s minél fényesebben ragyogja be őket honpolgári pátoszunk fénye, annál hatékonyabbá, érdekesebbé, hatalmasabbá válik művészetünk. Ebben az irányban kell elindulnunk - a színházat az emberi lélek laboratóriumává kell tennünk.

Ebben az értelemben rendkívül fontosnak tűnik fel előttem Sztanyiszlavszkijnak az a tétele, hogy a művészi folyamat nem egyéb, mint az emberi lélek életének folyamata. Ez a megáilapitás mindig korszerű marad. A színház legértékesebb, legszentebb elemét a pszichológiai folyamatok jelentik,amelyek magukban hordozzák a művészet titkát, hatalmas hatását. A művészetnek nem szabad kiabálnia. A színész publicisztikai ereje abban rejlik, ahogy a szinpadon él, nem pedig abban, hogy a nézőtér felé fordulva. harsányan kiáltozik.

Életünket átjárja a nagy tettek, nagy események pátosza és ez megérinti a szovjet művészeket is. De az események lényegébe és a tettek értelmébe hatolva a művész számára nem kötelező, hogy a kor e pátoszát közvetlenül a szavak pátoszán, a színpadi hangvétel pátoszán keresztül fejezze ki - annál kevésbé, miután az életnek e hatalmas eseményei nagyon egyszerűen, tárgyilagosan, kiáltozás és zaj nélkül mennek végbe.

Hatalmas méretű művészetről álmodom, de a pszichologizáló s ebben az értelemben halk, "csendes" művészet hive vagyok. De ez a csend azoknak a laboratóriumoknak csendjéhez hasonlítson, amelyekben a tudósok a természet legbonyolultabb fizikai, kémiai folyamataiba hatolnak be.

Nem vagyok ellensége egyetlen színpadi műfajnak sem, legyen az bár hősi, patetikus, szatirikus, lirai - ahogy- 29 -i

i