Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)
A rendező munkája a színésszel
jezésekkel való zsonglőrmntatvánnyá alakul át, anélkül, hogy bármilyen hasznos eredményre jutnánk. Ebben az értelemben vetjük fel a kifejezőeszközök lakonikusságát is. Ez a szó sokakat elrémit, pedig a lakonikusság minden művészetnek törvénye, jelentése pedig: minimális eszközzel maximális kifejező erő elérése. Ez korántsem a modernizmus jegye, Csehov, Puskin, Lev Tolsztoj is lakonikus volt. A szinészi művészet lakonikussága nem egyéb,mint az érzelmek visszafogott, szűkszavú kifejezésének stílusa. Ennek fényében nagy jelentőségre tesz szert az olyan feszült szituáció, drámaiság, amely nem nyiltan és közvetlenül, hanem csakis bizonyos összefüggésben jut kifejeződésre. A nézőnek az az érzése, hogy kevéssé fontos, kevéssé jelentős epizódot lát és ekkor hirtelen egy apró részlet, amelyet az előző események alátámasztanak, vagy amely az élet pecsétjét hordja magán, hirtelen feltárja a jelenet roppant belső feszültségét. A mi előadásainkon viszont a színészek egyszerűen csak léteznek, vagy beszélnek az úgynevezett hitelesség jegyében, senkit nem vádolhatunk hazugsággal, de sehol nem tör elő az események rejtett feszültsége, vagy éppen forditva.egyfolytában "drámai" a légkör. A szinészt az foglalkoztatja,hogy minél "drámaibb" legyen, nyugtalanitja, hogy a néző esetleg nem vesz észre valamit, ezzel azután megfosztja a közönséget attól az élménytől, hogy megfejtendő problémák elé kerüljön, s mindennek eredményeként érdektelenné válik játéka. A művészi csiszoltság szép példája számomra Tolubejev játéka az Optimista tragédiában, az anarchisták Vezetőjének szerepében. A leleplezés jelenetében rendkívül higgadt, bár megérti, hogy itt a vég. A szinész nem játssza meg a halálfélelmet. És csak amikor mán; kiviszik a szinpadról, fordul meg hirtelen és felordit, félelme- 144 -
