Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

A rendezői elgondolás megvalósítása

kor születik meg a valóban művészi folyamat, ha mindegyikük az előadás táxsalkotójának érzi magát. És a rendező jelentőségét nem csorbítja, ha valamennyien együtt keresik a megoldást. Nagyon jó, ha a társulat úgy érzi, bogy egyik-másik ötlet szinte magától született meg. Ha a rendező igy szól: én megtaláltam a megoldást, legyenek szívesek végrehajtani! - ez a magatartás megöli a kezdeményező kedvet, tönkreteszi a próbafolyamatot és megakadályozza a szinész aktiv, rögtönző közreműködését.

És még egy mozzanat, amelynél az előadás elgondolásáról és megoldásáról beszélve meg kell állanunk. Sztanyiszlavszkij és Vahtangov sokszor emlegette a figyelem úgynevezett "labdáját”. Sztanyiszlavszkij úgy fogalmazza meg a rendezés művészetét, hogy annak lényege a figyelem láthatatlan labdájának áthajitása egyik tárgyról a másikra - különböző sebességgel, különböző tempóban. Ennek a láthatatlan folyamatnak szervezése a rendezés, az előadásnak olyan művészi megkonstruálása, hogy a néző arra figyeljen, amit a rendező fontosnak tart.

A párbeszédek minden mozzanatának kiszámitottnak kell lennie; ne csupán két ember beszélgessen, hanem a rendezőnek pontosan meg kell határoznia, hogy az adott pillanatban mire kell a figyelmet összpontosítania.

Nézzük például Monahova és Cserkun párbeszédét a Barbárok utolsó felvonásában. E párbeszédben kulminál Monahov figurája - aki a jelenet folyamán végig hallgat. A szerep lényege, fő feladata, alapeszméje - mindez feltárul ezekben a percekben.

Tehát e párbeszéd során, Monahova és Cserkun párbeszédében meg kell találni azt a pillanatot, amikor a két szereplő szinpadi életében Monahova lép az előtérbe. Ezt olyan pontosan kell meghatározni, mint ahogy a karmester határozza meg azt, hogy itt a fagott elnyomja a hegedűket.- 155 -i