Wekwerth, Manfred: Változó színház - Korszerű színház 86. (Budapest, 1966)
Politikus színház
OSZTÁLYHARC A SZÍNPADON Egy-egy bemutatásra szánt mtivészi produkciónk mélyreható elemzése közben, manapság, ismét meg kell tanulnunk a nagy kérdések felvetését. Ilyen kérdések: dialektika a színpadon, az osztályharc ábrázolása, materializmus a színpadon, a színház társadalmi produktivitása. Vitáink sokszor inkább elrejtik, semmint feltárják ezeket a problémákat. Elkanyarodnak az Ízlések közötti viták felé, a szubjektivizmusba, az érzelmességbe, az elvontságba, a tudománytalanságba, a mtivészietlenségbe, vagyis olyan területek irányába, ahol kétszer kettő öt is lehet. Gyanúsan sokszor merülnek fel olyan fogalmak is, amelyekkel a burzsoázia régóta és még mindig dobálődzik: emberi, általános érvényU, individuális, karakterisztikus, lelki stb. Ezeket a megmerevedett fogalmakat nem vizsgáltuk meg materialista szemszögből, pedig ily módon uj értelmet nyerhettek volna. A marxizmus klasszikusai szakadatlanul ezt a gyakorlatot követték. Nálunk azonban, hogy a szinházi produkciót és kritikát megkülönböztessék a burzsoá szinházi produkciótól és kritikától, pótlólag szállítják a materializmust, mint valamiféle ellenbiztositékot. Valahogy igy: a rendező "történelmi hátteret" teremt, azelőtt sürög-forog a mindenkori emberi. Vagy: veszik az általános érvényűt - a szerelmet értik alatta - és különféle érvényes álarcok mögé bujtatják. Vagy: alkotóink egyéneket teremtenek és szállítják hozzá az osztálykorlátot, amelyben az egyének úgy mozognak, mint az üszők az úszómedencében. Vagy: jó, rossz, közepesen jó, közepesen rossz jellemeket teremtenek, és utólag, "pártosan” kiválasztják azokat, akik bizonyos tekintetben megfelelnek a haladásnak. Vagy: fürdenek a lelkiségben, ami véleményük szerint mindenkiben megtalálható, csak a haladó emberekben nagyobb adag van belőle. Ennek az ijesztő dualizmusnak - már Immanuel Kant is gyötrődött vele - konkrét kifejezője a rendezés és a dramaturgia szétválasz - tása színházunkban. A dramaturgia például kitalálja, hogy Schiller Ármány és szerelem cimü drámájában osztályharc van. Ezt közli a rendezéssel és a rendezés szállítja hozzá az "emberi magvat":az embertelen minisztert és az emberséges Ferdlnándot. Ezek ketten hajba kapnak, pontosan úgy, ahogy az utolsó száz év színpadain mindig is tették, csakhogy ezúttal, úgymond, a "nagyjában vett osztályharc" háttere előtt - és azt hiszik, ezzel kiegyenlitést nyert a "materialista tartozás". A szinházi kritikában a dualizmus a politikai és művészi rész különválasztásában jelentkezik. Azt mondják például: A Lear király a tőke (a burzsoázia ama nagyszerű előretörése és vétsége) eredeti felhalmozódásának korszakában játszódik. A második részben azonban átlépik a közügy és a magán- 47 -
