Wekwerth, Manfred: Változó színház - Korszerű színház 86. (Budapest, 1966)
A megfigyelés művészete
vajlással. A szocializmusért lenni, anélkül, hogy a szocializmus ellen vagyunk. A "ki-kit?" kérdésben minden esetben csak mi dönthetünk, éppen ezért történelmi vétket követünk el, ha a kérdést nem tesszük fel többé. Az első szónok után francia, olasz, szovjet, nyugatnémet antifasiszták beszéltek. Féltizenkettőkor ért véget a nagygyűlés. Folytatódik a vasárnap. Kicsiny menetben vonulnak a berlini színházak dolgozói. Olyan kevesen vannak, hogy nem érdemes külön-külön menetelniük. így hát - szükségből - együtt megyünk. Menetünk, az August -Bebel -Platzon, egy Friedrichshain kerületben munkás - fúvószenekar mellett áll meg. A munkások hagyományos ellenzős sapkát és khakiszinü zubbonyt viselnek. A Vörös Frontharcos Szövetségre emlékeztetnek. E munkások többsége bizonyára tagja is volt a Szövetségnek, csupa öregebb évjárat. Közöttük - a zenekar harmadik sorában - egy öreg munkás, tolőszékben. Gyerek tolja. Nagy komolyan tartja kezében a hangszert, és az elvonulásnál az elsők között helyezi rá a kottakönyvecskét. Erősen ügyel a fegyelmezett menetelésre. Figyelem ezt a munkást és elképzelem: valaki megpróbálja lebeszélni a felvonulásról. Az illető azzal érvel, hogy: a felvonulás ma már nálunk veszélytelen, tehát nincs különösebb jelen - tősége; vagy: tartogassa valami fontosabbra az erejét; vagy: a felvonulás ma már csupán egy kevés menetelést jelent és szónoklatokat... Valószínű, hogy ez az invalidus munkás csak sajnálkozó mosolyra méltatná az érvelőt. Még az elképzelést is furcsállaná, hogy köztársaságunkban a felvonulások nem jelentenek osztályharcot, csak azért, mert már nem kell félnünk a rendőrök Utlegeitől. Bárcsak lennének itt színészek, gondoltam. Milyen kitünően tanulmá - nyozhatnák a forradalmár nagyságot és méltóságot. Milyen könnyen megtanul - ható itt, hogy az osztályharc a mi békés államunkban, távol a barikádoktól is, osztályharc marad. Hogy éppen ebben rejlik az osztályharc uj minősége, és már nem rendőri Utlegek ébresztenek harcra bennünket, hanem magunknak kell - tudás és értelem segítségével - harcra élednünk, éspedig mindenütt és szakadatlanul. Szülészeink azonban még mindig azt mondogatják, túlságosan kevés forradalmi impulzust kapnak a mi valóságunktól ahhoz, hogy a színpadon forradalmárok legyenek. Továbbra is hangerőre, kivételes szituációkra, átlagon felüli jellemekre, mozgalmas korokra, fegyverdörgésre, halálesetekre van szükségük, hogy a valóság számára megjelenítsenek néhány kiválasztott, azaz utánozhatatlan nagyságot. És kihasználatlan marad a marxizmus - leninizmus legnemesebb vonása: nevezetesen a társadalmi mindennap iránti érdeklődése, amit előtte egyetlen tanításnak sem sikerült hatalmába kerítenie. Kihasználatlan marad az a készsége, hogy mindenben, ami emberek között történik, felfedheti az osztályharcot. Kihasználatlanul marad az a képessége, hogy az emberek közötti mindennapos történéseket a Shakespeare -i királydrá - mák nagyságával mutathatja be. Művészeink képtelenek rá, hogy történelmi eseményeket fedjenek fel az üzemek, étkezdék, utcák és felvonulások mindennapjaiban, többnyire a kivételek és határesetek területén kutatnak utánuk, ott, ahol azok is kutatják őket, akiknek félnivalójuk van a mindennap nagyságától: a burzsoázia kiszolgálói.- 24 -