Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)

I. Felsenstein zenés színháza

még az a fontos, hogy lehetőleg minél több közreműködőt tájékoztassunk. Ismerem az alakokat; tudom,mit müveinek és hogyan viselkednek, amikor nincsenek a szinpadon, olyan jelenetekben, amelyek nincsenek megirva; felkutattam előéletüket, magánéletüket. Erről kell tájékoztatnom az énekeseket és munkatársaimat.

Vegyük Taminót. Tájékoztattam az énekest. Most felkérem, énekelje el az arcképáriát. Hajlik rá, hogy úgy énekelje, ahogy megszokta: csak szépen és liraian. Megkisérlem megvilágítani előtte, hogy ha valamit szépnek találunk, az még korántsem ok az éneklésre. Másrészt helytelen volna, ha azt kivánnók, hogy mondjon véleményt a képről: ez sem lenne ok az éneklésre. Mi történt? Az első hölgy, akit kissé tolakodónak érzett, ráerőltetett egy tárgyat, amelyet csak azért fogadott el, mert a királynőtől származott, akit ő olyan nagyon csodál. Tehát a képet szinte kelletlenül vette el. És most, abban a pillanatban, amikor mégis megnézi, csoda történik; valamit érez, amit ilyen hatalmas és lenyűgöző mértékben még sohasem érzett: most először szerelmes! Nem azért, mert a képen látott leány szép, hanem mert a sors villáma sújtott le rá. Felkiáltása, "Ó bűvös, bájos látomány", úgy tör ki belőle, mintha egy szelep nyilt volna ki.

Mozart akarta ezt igy. A hangjegyeket nem lehet másképp énekelni. Két zenekari ütem Esz-dur akkordokkal. Aztán kezd hozzá az énekes, pokolian nehéz hangfekvésben. A b-nél kezdi és a g-ig kell feljutnia. Ez nagyon nehéz. De ha vesz magának annyi fáradságot, hogy a b-t egy oktávval magasabban érezze és az esz-t hozzáképzelje - ne énekelje, hanem csak elképzelje, mialatt a zenekar a két taktust játssza -, akkor a valóságos b messze a magas esz alatt van és az énekes fentről jut el a g-hez. Amikor meglátja a képet és érzi a villámcsapást, akkor az izgalom magas esz-én van.

A4 -