Adamov, Arthur: Túl az abszurd színházon - Korszerű színház 84. (Budapest, 1966)

6. Levél Otto Haashoz a 71 tavasza rendezéséről

Még egy szót a hangokról. Kell-e a dráma számára külön kísérőzenét komponáltatni? És ha Igen, akkor vajon a zenei motívumokat a kor dalaiból kell-e meritenl? Efelől On döntsön...

Térjünk most rá a már említett részletezésre.

I. kép. Március 18. A döntő természetesen az, hogy megtaláljuk a megfelelő hangnemet: öröm, eufória, nevetés. Párizs a miénk - legalábbis azt hiszik -, mégpedig szinte egyetlen puskalövés nélkül. És ekkor mindenki elmeséli, mit látott, mi ejtette ámulatba, és mindenki nevet és játszik, ha csak az arcával is. Alapvetően fontos, hogy a kis pszichológiai, sőt a nagy politikai csapdák ellenére az egész képet a vidámság öntse el. És még Henriette végső csalódása sem gátolhatja meg, hogy elhangozzék - és a boldogság hangján hangozzék el - Bobért Oudet nagy zárótirádája. Vajmi kevéssé érdekes e ponton, hogy Robert Oudet téved; a vidámságnak dominálnia kell. Vagy, jobban mondva, nagyon is érdekes, mert Robert Oudet igenis téved és az egész 71 tavaszát "Robert Oudet tévedéseinek" lehetne nevezni - ám itt a vidámság ezen is felülkerekedik.

II. kép. Mindent, vagy majdnem mindent Hercule-re összpontositani,aki majd a III. kép áldozata lesz. Re hanyagoljuk el az igen egyszerű történelmi tanulságot: az önjelölt "hóhérokból" lesznek az első áldozatok. A 71 tavasza nem tandráma, de szándékosan törekedtem arra, hogy valamit azért átvegyen a tandrámától: ne legyen benne sem meglepetés, sem álfeszültség. A nézőnek a cselekmény előrehaladásával párhuzamosan tudnia kell, hol van igaza a szereplőknek és hol nincs, mégpedig nemcsak mint egyéneknek, hanem mint az általuk képviselt irányzatok hordozóinak is. Meg kell rajzolni a szükségszerűséget annak az embernek a pályájában, akinek Robert Oudet azt mondta: "És te volnál az az őrmester?"

68 -