Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A dráma lényegéről
Marx és Engels által pártfogolt, a valódi forradalmi helyzetnek megfelelő, drámai összeütközés drámai főhőse. Ennek a klasszikus drámatörvénynek a figyelmen kivül hagyása két oldalra üthet ki, mindkettőnek, egyaránt, nem reális ábrázoláshoz kell vezetnie; vagy a drámai cselekménynek az egyéni emberábrázolás rovására történő „eldologiasitáséhoz", vagy az „elszubjektivizáláshoz", a drámai hősök túlhangsúlyozásához, akiknek magatartása aztán kizárólag és egyedül határozza meg a dolgok menetét. A drámatörténeten belül mindkét tendencia, különféle formákban, jelentkezik. Az egyik végletre számos „nyilt" vagy „epikus" dráma nyújt példát, igy részben Shakespeare históriái és az Erzsébet-kor egyéb drámái, a német Sturm und Drang drámai müvei vagy Brecht korai müvei, amelyek az objektiv történeti folyamatot mint olyat akarták ábrázolni, és közben sokszor nem vették eléggé figyelembe az egyén szerepét, tehát az „ügyet" fölébe helyezték a „személynek". Közben azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy éppen az effajta müveket többnyire más, nem „klasszikus" elvek szerint szerkesztették, hogy az illető korok életében, még vagy már, hiányoztak a kiforrott egyéni személyiségek, hogy ezzel a másik véglet túlsúlya ellen fordultak stb. Az ilyen jelenségeket tehát nem lehet minden további nélkül drámai „hibákként" megbélyegezni, anélkül, hogy közelebbről megvizsgálnék az egyes okokat és a részbeni létjogosultságot, az efféle eljárások előnyeit és hátrányait. A másik végletre különösen a német drámában találunk példát, körülbelül a XIX. század közepétől, nem véletlenül fejtegetik ekkor elméletileg is, az összeütközés és jellem ezen problémáját. A hebbeli dráma példáján követhető a legkönnyebben az összeütközés és jellem klasszikus egységének lassú széthullás! folyamata.- 95 -
