Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A színház művészete

ménytörténés csupán váz, amely csak az alkotói megtestesités következtében válik elevenné. Ha mégannyira művészi formát ölt is ez a váz, önmagában semmit sem jelent az igazi, képzetlen, „naiv" szinházi nézőnek, aki át akarja élni az előadás műalkotását. Hinni akar és hinnie kell a teljes ujjászületéshen, a bizonyos mértékig előszöriben és egyediben, a szinpadi történés spontaneitásában - még akkor is, ha az előadást többször tekinti meg egymás után, la a színdarabot előzőleg olvasta és azt hiszi, hogy pont san ismeri.

Ezért nem felel meg az általános szinházi törvényeknek, ha a színészek egyszerűen, sematikusan, a színdarab jelenetsora szerint, lebonyolítják a cselekményt, nem felel meg az úgynevezett „beállított", betanult történés. A színészeknek mindent el kell követniök, hogy a szinpadi szituációk úgy szülessenek, a feszültségek úgy duzzadjanak és © költő szavai vagy a zeneszerző hangjegyei úgy öltsenek 1 ormát, hogy mindez a néző száméra eredetinek tűnjék és ne lásson már eltérést mű és megjelenités között.

Ezzel függenek össze a színjátszás művészetének azok a követelményei, hogy szinész és szerep a lehető legtökéletesebben azonosuljon egymással, hogy a szinész szenvedélyből kiindulva játsszék. Az „ábrázolás szinháza" híveinek megengedjük, hogy természetesen bizonyos esetekben vannak más lehetőségek is, itt azonban csak az általános szinházi törvényekről beszélünk, anélkül, hogy mélyebben belemennénk az erre vonatkozó bonyolult és évszázadok óta vitatott problémákba. Amennyiben ez a kérdés az előadandó müvek belső szerkezetével függ össze, a későbbiekben még megvizsgálásra kerül.

Az a tény, hogy az általános szinpadi törvények szerint, a szöveg és hangjegyek, az irodalmi-szcenikai vagy zenei-szcenikai utalásokkal előállított cselekménytörténés a szinpad számára csak vázat jelent, ez a tény éppen az ugrópont a dráma és opera szinházi eszközként történő el- 36 -