Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A színház művészete
mi, illetve zenei önminőség és szinházi eszközként való minőségük, annál nagyobb lesz az előadandó szinpadi műalkotás összértéke. Úgy véljük, nem felesleges, ha a szinház céljának és eszközeinek viszonyát, immár vitathatatlan példán, nevezetesen a színpadkép példáján, kissé részletesebben fejtegetjük. Aligha jutna ma valakinek is eszébe az a követelmény, hogy a szinház díszlettervezőjét, szinpadtér kialakítása közben, kizárólag, vagy akár csak túlsúlyban is, a képzőművészet törvényszerűségei irányítsák; a „színpadkép" dramaturgiai funkciója, a szcenikai ábrázolás alárendelése az egységes szinpadi-drámai összkoncepciónak, ma éppoly általánosan elismert, mint ahogy nyilvánvalóan, senkinek sem jut eszébe többé, hogy ebből minőségi értékcsökkenésre, általános esztétikai törvények megsértésére következtessen. Rudolf Heinrich, aki hosszú éveken át, a berlini Komische Oper szinpadtéralkotójaként mértékadóan részt vett e szinház előadásstilusának a kifejlesztésében, igen szépen fejezte ezt ki, amikor azt mondja, hogy ma, legalábbis elméletben, magától értetődő, hogy a diszlettervező a szinpadraállitás látható részének a dramaturgiai munkatársa,13• és hogy döntenie kell "képzőművészet" és "szinház" között. Az a szükségszerűség, hogy a szinpadkép-alkotás a szinház törvényei szerint történik, vagyis hogy a látható szinpadi világ elengedhetetlen és szoros kapcsolatban áll az eleven és benne végbemenő drámai cselekménnyel, hogy kizárólag erre a cselekményre vonatkozik, különbözteti meg alapvetően alkotói törvényeit, például a festészet alkotói törvényeitől. A diszlettervezőt szinpadkép-alkotása közben, kizárólag az ábrázolandó és ábrázoló emberekre vonatkozó, a- 52 -
