Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A színház művészete
közvetlen és direkt kölcsönhatásban a nézővel, elevenné tegye őket. Ez az állandó és közvetlen kölcsönhatás - a színpadi műalkotás „produkciója" a „fogyasztók" jelenlétében és aktiv közreműködése alatt következik be - egyrészről befolyásolja a művészi alkotás folyamatát, másrészről közvetlenül hozzájárul a nézőközönség társadalmi neveléséhez. A szinházmüvészet éppen ezen a ponton különbözik lényegesen más 8zinjátékos művészet-fajtáktól, mint a film, televíziójáték vagy hangjáték, ezeknél a néző többé-kevésbé valami „készet" kap,gyakran inkább technikailag előállított művészetet tálalnak elé, amit tudomásul vesz, miközben ő maga passziv és közvetlen befolyás nélkül marad még akkor is, ha bizonyos tekintetben, elsősorban a hatékonyság vonatkozásában léteznek bizonyos hasonlóságok a színházzal. A színpad /vagyis az előadáshoz szükséges minden eszköz összessége/ és a néző viszonyán alapszik, örökké maradandóan, minden teátrális művészet. Ez a kölcsönhatás két sajátos emberi képességnek, tulajdonságnak vagy helyesebben igénynek felel meg /sokszor, kissé elmosva, „ösztönnek" vagy „ősi ösztönnek" is nevezik őket/, mimikailag ábrázolni és mimikailag ábrázolva lenni; ezek viszont közös gyökérre vezethetők vissza, ami pedig azt feltételezi, hogy elválaszthatatlanul összetartoznak és szükségszerű, kölcsönös, szoros kapcsolatban állnak egymással. Csak akkor születik igazi szinházmüvészet, ha a színpadon ábrázolt történést úgy bonyolítják, és mindenekelőtt művészileg úgy ábrázolják, hogy az a közönségben nemcsak érdeklődést kelt, hanem mintegy az együttjátszásra való kedvet is felébreszti. Ez nagyon nehezen, relative ritkán érhető el és sokszor még akkor sem folyamatosan az egész színházi előadás alatt. Nyemirovics-Dancsenko, a szinházmüvészet kiváló ismerője Gondolatok a színházról cimü müvében a követkéz6-- 21 -