Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

fennáll, tegyük fel, a klasszikus dráma előtti korszaktan - és amelyet, például összekötő lépcsőkkel vagy egységes architektúrával értek el, amint azt a barokkszlnház mutatja -, hanem a színpad két részének függönnyel és rivaldával történő különválasztása utján, alátámasztja a dráma abszolút voltának megfelelő és kívánatos, néző és dráma közötti teljes különváláson, és ugyanakkor teljes azonosuláson alapuló különleges viszonyt. Ezért a színpad a néző számára csak a játék kezdetével válik láthatóvá és ily módon úgy tűnik a nézőnek, mintha maga a játék teremtette volna; ennek megfelelően, minden felvonás vagy kép végén ismét kivonja magát a néző tekintete alól, mintha a játék vette volna vissza; igy igazolja mintegy, hogy a játékhoz tartozik.

A dráma abszolút jellegét Szondi másik, érdekes nézőpontból is leirja.

A dráma elsődleges, mondja, nem másodlagos ábrázolása valaminek /elsődlegesnek/, önmagát ábrázolja, önmagát jelenti. Ezért a dráma éppoly kevéssé ismeri az idézetet, mint a variációt. Az idézet az idézettre vonatkoztatná a drámát, a variáció kérdésessé tenné azt a tulajdonságát, hogy elsődleges, azaz „igazi" és azonnal másodlagossá változtatná. Mindehhez valami idézendőt vagy variálandót kellene feltételezni és a drámát erre vonatkoztatni.

Ebben az összefüggésben nézi az idő és tér egységével szemben gyakran támasztott és éppoly gyakran visszautasított régi dramaturgiai követelményt.

Minthogy a dráma elsődleges, a dráma ideje is mindig a jelen. Ez azonban nem jelent statikusságot, hanem csupán a drámai idő múlásának sajátos módját: A jelen elmúlik és múlttá válik, de mint olyan sem jelenidejü többé. A jelen elmúlik, miközben változást érlel, miközben ellentétességéből uj jelen fakad. A drámai idő múlása tehát abszolút jelenfolyamat. A dráma mint abszolút, maga kezeskedik erről, maga teremti meg az idejét.- 115 -