Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

I

A drámának ez a különleges lényegi vonása egyszer oda vezetett, hogy egy drámairó, akit egyik drámájában jelentkező bizonyos nézetek miatt heves támadás ért, némiképpen mögé „bújhatott".

Kisértetek cimü drámájának éles vitákat kiváltó megjelenése után, Ibsen ezzel a dramaturgiai sajátossággal igyekezett igazolni magát:

Olyan nézetek miatt akarnak felelőssé tenni, amelyeket a dráma egyes alakjai nyilvánitanak ki. Pedig az egész könyvben nincs egyetlen nézet, egyetlen megnyilatkozás sem, amely a szerző számlájára irható. Ettől igazán óvakodtam. A módszer, a könyv alapját képező technikai mód /vagyis éppen a drámatechnika módja!/, önmaga tiltotta meg a szerzőnek, hogy a dialógusban jelen legyen. Olyan hatást szándékoztam kelteni a nézőben, hogy olvasás közben egy darab valóságot éljen át. Semmi sem dolgozott volna azonban nagyobb mértékben ellene ennek a szándéknak, mint ha a szerző nézetei bekebelezték volna a dialógust. És azt hiszik a hazában, nekem nincs elég dramaturgiai kritikám ahhoz, hogy ezt átlássam? De van! Átláttam és e szerint jártam el. Egyetlen színdarabomban sem olyan tartózkodó az iró, nincs annyira távol, mint éppen ebben az utolsó drámában.41.

Ebből a nyilatkozatból is világosan kitűnik, hogy a szerző a drámában nem egyes szinpadi alakjain keresztül szól, hanem, hogy a dráma csak mint egész tartozik a szerzőhöz.

A dráma abszolút voltának második pontjaként, Szondi, a drámának a nézővel szembeni különleges viszonyát jelöli meg.

aminthogy az egyes drámai replika nem a szerző nyilatkozata, ugyanúgy nem is a néző megszólítása. A néző inkább a drámai mondanivalóban vesz részt: némán, hátrakötözött kézzel, egy második világ benyomása által megbénítva. A nézőnek ez a passzivitása azonban aktivitásba csap át, bevonják a drámai játékba, és az összes szinpadi személyek száján keresztül, ő maga is beszélővé válik. A néző-dráma viszonya csak teljes elkülönítést és teljes azonosulást- 111