Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

A drámaíró Goethe

művész a jelenségeket folyamatuk közben, az eszméket vitájukon, összecsapásukon keresztül ábrázolja, ez azt jelenti, hogy hallatlanul dinamikusan bonthatja ki elgondolását. Abban az esetben, ha a drámai alkotás nem kerül bemutatásra, ha könyvdrámaként marad meg /a Faustot magától értetődően, kezdettől fogva ilyennek képzelte az iró/, a cselekvés formája és a párbeszéd akkor is sajátos erőt kölcsönöz a műnek, s ez az erő még növekszik, ha monumentális szinpadi életre kél. Goethe felismerte, hogy a színház - szószék.

Amikor Herder felfedte Goethe előtt a számára eleddig ismeretlen Shakespeare nagyságát,Goethét lázas izgalom keritette hatalmába; mintegy ködben, elragadtatott révületben élt. A fiatal Goethe himnuszt irt Shakespeare-22

hez, ’ sajátos fohásszal fordult a szivéhez közelálló zsenihez, akit bátyjának érzett az irodalomban, gondolat és érzelemvilágában. Jellemző, hogy Goethe Eckermannal folytatott egyik beszélgetésében a következőképpen nyilatkozott meg: „Kortársaim között nem látok igazán nagy költőket. Ha velem hasonlítják össze magukat, ez ugyanolyan szerénytelenségre mutat, mintha én Shakespeare-hez mérném magam. "

De eszmei mondanivalóju drámairó-e Shakespeare? Valóban szószék-e számára a szinház? legyük félre ezt a fontos és mind ez ideig még megoldatlan kérdést, s elégedjünk meg annyival, hogy Goethe számára Shakespeare valóban népszónok tipusu drámaírót jelent. Emlékezzünk rá, hogy a fiatal Goethének, kora haladó burzsoáziája elismert vezérének nem volt meghatározott politikai platformja. Zászlajára az individualizmust irta. Véleménye szerint, minden egyénnek végtelen teret kell kapnia tehetsége, követelményei, szenvedélyei kielégítésére. A társadalomtól azt követelte /nem nyíltan kimondva, de teljesen nyilvánvalóan/, hogy az ne zavarja az egyéniség kibomlását, a zseni kibomlását, s e fejlődés számára teret és támaszt, ne akadályt,- 98 -