Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
A szocialista realizmus
I szabadság uralma felé. Tőlünk távol áll a valóság kispolgári tagadása, s az az álszembenállás, amit az állítólag szabadon szárnyaló fantáziáién jelent. Mi elfogadjuk a valóságot, de nem statikusan - hogyan is foghatnánk fel statikus voltában? -, hanem elsősorban feladatnak, fejlődési folyamatnak tekintjük. A mi realizmusunk rendkivül dinamikus. A realista proletár művész, a valóságot szemlélve látja, hogy a történelem fő mozgatóereje a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt az osztályharc. Elképzelhető természetesen olyan szocialista realista művész is, aki ezt nem látja teljesen világosan. Az ilyen művész mintegy előkészítő osztályba járó szocialista realista, amelyet remélhetőleg hamarosan maga mögött hagy, mert nem olyan nehéz felismerni azt az igazságot, hogy az emberiség egész történetét, a mindennapi élet eseményeinek minden töredékét az osztályellentétek erővonalai fonják be /sokkal nehezebb természetesen megérteni ennek az alapvető törvénynek konkrét megjelenési formáit/. A szocialista realista művész a valóságot fejlődési folyamatnak fogja fel, olyan mozgásnak, amely az ellentétek szakadatlan harca között megy végbe. De ez a művész nem csupán nem statikus, hanem nem is fatalista: megtalálja helyét ebben a fejlődésben, ebben a harcban, aktiv erőként hat, amely meghatározott irányba tereli a folyamatot. Egyrészről a történelmi folyamat által formált szubjektumnak látja önmagát, másrészt pedig oly aktiv erőnek, amely meghatározza e folyamat irányát. Az önmagát marxistának kiadó, álmarxista, mensevik fatalizmusnak semmi köze mindahhoz, amit Marx leirt; ez az irányzat, akár statikusnak nevezzük, akár fatalistának, lényegében hajlik arra, hogy az emberi akaratot kiküszöbölje a valóságból. A mensevik tipusu iró beszél ugyan a fejlődésről, de „szenvedélymentesen" és „objektiven".- 67 -
