Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
A szocialista realizmus
azt a programot, amelyet a történelem diktál. Minden attól függ, hogy össze tudjuk-e szedni erőinket, vagy épp ellenkezőleg, rendezetlenség és ingadozás mutatkozik néhány ponton sorainkban. Ez is, amaz is kihat végső győzelmünk időpontjára, sőt még arra is, hogy az emberiség töretlen vonalban haladhat-e a jövő felé. Nincs olyan ember, aki ebben az értelemben véve, munkaterületétől függetlenül, ne venne részt e közös harcban. S minél tudatosabban, minél aktívabban vesz részt a szocialista építésben, annál inkább mondhatjuk el róla, hogy korának gyermeke. S minél kevésbé érti meg feladatainkat, minél közönyösebb e célokkal szemben, minél inkább ellenük szegül, szabotálja őket, minél több kárt okoz, annál inkább az uj életet fojtogató, visszahúzó erő szolgálatába lép. A mi művészetünknek olyan erővé kell válnia, amely hatalmas befolyást gyakorol a harc és az épitőmunka menetére. A maradi és önmagukat túlélt társadalmi csoportok /köztük a kispolgári értelmiség/ egyes képviselőinek úgy tűnik: mi korlátozzuk a művészetet azzal, hogy teljes egészében a szocialista harc és a szocialista építkezés hatalmas jelentőségű osztagának tekintjük. Ezt mondják: „Csupa nagybetűs szó: Snberiség, Egyéniség, Alkotó, Művész, Átfoghatatlan Téma, Metafizika... s egyszerre csak kiderül, hogy valamennyiünket besoroltak egy hadseregbe, vörösgárdista sapkát nyomtak a fejünkbe, valamennyien egy stratégiai terv résztvevői vagyunk, amely talán valóban igen fontos, de mégis csak meghatározott időt ölel fel és mindenképpen átmeneti jellegű mindahhoz képest, amit a valódi lángelmék szolgáltak. Az ilyesfajta vélekedés történelmi képtelenség, mert valójában a kérdés nem úgy tehető fel, hogy: „Nem kell-e túlságosan begubódznom, nem kell-e túlzottan korlátok közé szorítani magam, hogy beférjek azok közé a keretek közé, amelyeket korunk uralkodó osztálya, a proletariátus szab meg?" - hanem igy: „Nem fertő- 62 -