Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
Georg Kaiser
azokkal a kérdésekkel, amelyek az értelmi ség lelkét nyugtalanítják. Az értelmiségi bohémvilág legjobb rétegei sem képesek olyan szociális és politikai csúcsokra felemelkedni, amelyeken ezek a sasok szabadon lélegzőnek. Épp ezért olyan emberek, mint Stemheim, Edschmied, könnyen letérnek az ultrabaloldali anarchikus irányzatok vagy az úgynevezett „munkás-kommunista pártok" irányába, ahol a dezorganizált kritika, a megtépett és darabokra tört világszemlélet, a teljes fegyelmezetlenség légkörében jobban érzik magukat. Mások a csúcsról az ellenkező oldalon csúsznak le, a többé-kevésbé nyiltan kifejezett tolsztojánizmus és pacifizmus oldalán. Ez is közelebb áll a bohém veleszületett szentimentalizmusához. Kaiser is hol az egyik, hol a másik mellékösvényre téved és igy szocialista propagandája vészit tisztaságából. Ezt természetesen nem azért mondom, hogy elitéltessem Kaisert. Egyszerűen megállapítom a tényt. Magától értetődik, hogy igencsak nevetséges és ellenszenves lenne egy költőt ilyen vagy olyan politikai programjához tanúsított hűsége alapján megitélni. De minthogy általában az expresszionizmus antiburzsoá propagandája ismert szociális-politikai jelenség, ezért mégis szeretnék rámutatni arra, milyen irányban tér el Kaiser esetében attól a vonaltól, amelynek mentén a kommunizmus halad, nem mint irodalmi iskola /ilyen nem létezik és lehetséges, hogy nem is lesz soha/, hanem mint párt. Ez a közvetlen kapcsolata a szocialista eszmével, az alapvető erővonalakkal, amelyek meghatározzák a szocialista eszme fokozatos kiteljesedését a valóságban, nem gátolja Kaisert abban, hogy erőteljesen lépjen fel más, talán kevésbé fontos, de a burzsoázia elleni harcnak a művészethez bizonyára közelebb álló feladatai megvalósításában. Kaiser csodálatos szatirairó, lenézését csipős iróniával, szarkazmussal fejezi ki. Lelkileg olyannyira a burzsoázia felett állónak érzi magát, hogy beéri iróniával és gyakran / /- 118 -
