Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
A drámaíró Goethe
dött müveiben, elsősorban drámáiban. Legnagyobb alkotásai mindenképpen e témához kötődnek. Egmont szabad, független egyéniség, tehetséges és szerencsés ember, de a társadalom a fejét követeli. Tasso, a csodálatos tehetségű költő a nemesi világ baráti oltalmát a kiváltságos osztállyal való egyenlőségének jeleként fogadta, de ebből milliónyi szenvedés származott rá és ami mindennél rosszabb: önmagában elismerte ellenlábasának, Antoniónak igazát. A nagy Iphigénia. Goethének egyik vitathatatlan remekműve, lényegében véve az erőszak előtti főhajtást hirdeti és arra a hamis megállapitásra jut, hogy ha az ember igaz sziwel és bizalommal közeledik a hatalmasokhoz, megoldást talál náluk bánatára, kétségeire és bizonytalanságára. A pusztulás és az opportunizmus drámái ezek. Némelyekben nyilt, vad szenvedés, másokban rejtett, leplezett, szublimált keserűség. A Faust architektúrája optimista. Goethe be akarta mutatni az ember gondolatainak, érzelmeinek és társadalmi tevékenysége ellentmondásainak egész szövevényét, amelyet még kinzóbbá tesz az, hogy az ember nem egységes és harmonikus, hanem maga is ellentmondásokkal terhes. Goethe könyörtelen élességgel ábrázolja a belső és külső világ kaotikusságának gyötrelmét, s a megoldást éppen a harc folyamatának igenlésében találja meg. Az idős Faust halála előtt megjövendöli, hogy ez a küzdelem vég nélkül folytatódik, de valamikor átnő az emberiség nagyobb hatalmáért, a természet feletti uralmának megszerzéséért vivott harcba, olyan harcba, amelyet az emberiség összetartó családként, tervszerűen viv meg. Ez a jóslat az emberiség történetének demokratikus, sőt szocialista szakaszát vetiti előre. Faust büszkén állitja, hogy aki e jövendőhöz hozzájárul, annak neve fennmarad, emlékét nem mossa el az idő. S ez a bámulatos akkord magára Goethére is áll. A kor arra kényszeritette Goethét, hogy rendkívül súlyos engedményeket tegyen annak, amit Ehgels a társada- 102 -
