Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

A drámaíró Goethe

kupolája Bóma fölött, ott magaslik a Faust - az a munka, amely Goethe életének társa volt tizenötéves korától haláláig.

Van-e oly vezérlő eszme, amely átvonul Goethe drámáin? Maga Goethe rendkívül szkeptikusan nyilatkozott erről a kérdésről. Egy Eckermanna1 folytatott beszélgetésében érdekesen nyilatkozik a Faustról. Állitása szerint eléggé bosszantja az az állandóan visszatérő kérdés, hogy mi a Faust eszméje. „Vajon kifejezhető-e néhány szóban az, aminek kifejezéséhez hatalmas müvet tartottam szükségesnek? - mondotta Goethe. - Minden fontos, minden lényeges benne és ez a gazdagság semmiképp sem gyömöszölhető be egy rövid formulába. Elmondhatnánk ugyan, hogy a Faust egy olyan ember története, aki viharos törekvések, kudarcok és hajótörések után végül is felemelkedik - de vajon sokat mond-e ez? Ez a képlet átfogó ugyan, de mint minden képlet, sivár." Az uj élmények, uj gondolatok, uj feltevések fokozatosan követték egymást. Amit Faustjáról mondott Goethe, vonatkoztatható egész drámairól munkásságára is. De az a téma, amelyet a Faust fő vonalaként jelölt meg, helyesnek bizonyul. Végeredményben minden vonal ebbe az alapvonalba fut bele - az embernek önrendelkezési jogáért, felemelkedéséért vivott harcába. És végeredményben Goethe valamenynyi drámájának ez a közös eszméje.

Goethe életének váza igy fogalmazható meg: az ifjú Goethe kezdetben a fiatal burzsoázia, annak haladó rétege /ez nem tett ki nagy számot a korabeli Németországban, de rendkívül tudatában volt magányosságának/ nevében követelte az egyénnek a szabadságra, s a legmagasabb fokú, legintenzivebb fejlődésre való jogát. De már hires Prométheuszában, vázlataiban /például a Mahometben/. Goetz cimü, zajos viharokat kiváltott drámájában kifejeződött az az előérzete, aggodalma, hogy az egyéniség nem győzi le a környezetet , hogy a magas ormok bevételéért vivott harc letördeli a szárnyakat. Meghátrálás, az egyéniség elvének- 100 -