Lawson, John Howard: Drámaépítés - Korszerű színház 79. (Budapest, 1965)

III. Az előrehaladás

igazi konfliktus kellene, amely a két szembenálló fél társadalmi álláspontját, egyéniségét és szokásait eleven küzdelem során tárná fel. Sturges azonban ezeket a vígjátéki lehetőségeket nem fejlesztette ki. A hős „programnyilatkozata" az első felvonás végén félrevezető; a feszültséget az iró trükkök sorozatával tartja fenn. Első meglepetés: az énekes váratlanul lelkiismereti rohamot kap. Második meglepetés: az ártatlan hősnő úgy érzi, becsapták, és ragaszkodik hozzá, hogy árulás áldozata lett. A drámairó most már szabadon és végkimerülésig ismételgetheti a fogást: hol a hős, hol a hősnő gondolhatja meg magát. Ha tetszik, ezt is konfliktusnak nevezhetjük; ha az alakok ingadozását sikerül ügyesen ábrázolni, akkor az elgondolás nem is hat természetellenesen. Ebből a konfliktusból azonban hiányzik az igazi értelemben vett feszültség, mert benne nem akaratok, hanem szeszélyek mérkőznek meg.

A meglepetés technikájának komolyabb formáján azonban a modern dráma birodalmában nem az elhallgatás többé vagy kevésbé mechanikus trükkjei között kell keresnünk. Ennél sokkalta jelentősebb az a módszer, amikor a cselekményt megszakítják, hogy betetőzése elkerülhetővé váljék. A meglepetés ilyetén használatának nagymestere George S. Kaufman. Kaufman tapasztalt szakembere a drámáépitésnek, de módszerének kulcsa a melodramatikus fordulatok állandó használatában rejlik. Ez a fogás nála pontosan azt a célt szolgálja, mint O’Neill Különös közjátékában a „félrék" alkalmazása: ily módon a konfliktust meg lehet kerülni, és a cselekmény, anélkül, hogy igazán előre haladna, hatásos lehet.

A Vígan megyünk tovább.^1* amelyet Kaufman Moss Hart társaságában irt, a szerzőnek feltétlenül legérdekesebb alkotása. Sokat beszéltek a drámának arról a vonásáról, hogy „visszafelé" Íródott; a cselekmény ugyanis 1934—ben kezdődik és 1916-ban végződik. Többen kijelentették, hogy ez trükk, szenzációhajhászás, olyan módszer, amellyel a- 68 -