Lawson, John Howard: Drámaépítés - Korszerű színház 79. (Budapest, 1965)

III. Az előrehaladás

összeütközést és a csúcspontot, De mindegyiknek megvan a maga kiterjedése is, amely túlnő a színpadi cselekmény határain. A bonyodalom második ciklusa /amelyben Zanders és Alvingné közvetlen konfliktusba kerülnek/ visszanyulik arra a látogatásra, amelyet az asszony, názassaga első évében, a tiszteletesnél tett. Ez a kiterjesztési lehetőség elemezhető olyan cselekményrendszerként is, eielynek Mauders áll a középpontjában; ezt a rendszert Manders najdani döntése motiválja, amelynek értelmében arra kényszeritette Alvingnét, hogy térjen vissza férjéhez, maga a cselekményrendszer pedig e döntés eredményeit fejleszti a jelenlegi tetőpontig.

A bonyodalom harmadik ciklusa meg nagyobb kiterjesztési lehetőséget nyújt: magában foglalja Alvingné házasságát, fia születését és férje kicsapongásainak történetét. Ezért e ciklus rohbanóereje nagyobb, a ciklus maga pedig közvetlenebb kapcsolatban áll mind az expozíciónak mint egésznek, mind a drámának mint egésznek csúcspontjaival.

A modern drámaírók egyik legfőbb gyengesége az előrehaladás megoldásában rejlik. Még az olyan kitűnő drámairó is, mint Clifford Odets, nehezen találja meg drámáiban az igazi előrehaladáshoz szükséges lendületet és lehetőséget. Drámáinak jelenetei dinamikusabbak a drámának, mint egésznek mozgásánál. Mély társadalmi tudatossága ellenére Odets nem képes végiggondolni a teljes ok-okozati viszonyt a környezetben uralkodó társadalmi erők és az ezekkel az erőkkel konfliktusba kerülő egyéneknek döntései között.

Az a mód, ahogyan Odets saját anyagát birtokba veszi, még ösztönös, és a racionális megértés normáihoz viszonyítva nem elég világos. Drámáinak legszinesebb és érzelmileg leghatásosabb részei gyakran éppen azok, amelyek drámai szempontból a leggyengébbek. Müveinek alapcselekvései leleplezik ezt a gyengeséget; gondolunk itt a szerelmesek lirai szökésére az Ébredjetek és daloljatokx^* végén, vagy a Leftyre várva1 * befejező sztrájkfelhívására.- 56 -