Gorcsakov, Nyikoláj: Vahtangov rendez. II. - Korszerű színház 75. (Budapest, 1964)
Befejezés
két". Ez utóbbi kívánság hallucinácict követelne, nem pedig szinészi bitet. Ezt kell mondani: közeledjenek e székekhez úgy, mintha valóban emberek ülnének rajtuk... Vahtangov magasra értékelte a művészi szaktudást. Ismerte a szaktudás fejlődésének törvényét:a színésznek minden uj munkájához uj drámai anyagra, uj speciális megoldásra van szüksége. Csakis ez a két elv tökéletesíti a színész művészetét, tágítja lehetőségeit. A rendezőtől is csupán egyetlen dolgot kívánt: minden uj munkához fogjon úgy hozzá, mintha ez volna életének első rendezése. Meg lehet kezdeni a rendezést a cselekmény bármely helyénél,ha a rendező meg van győződve arról, hogy megoldotta a darab kulminációs pontját s ezzel megoldott mindent, ami a kulminációs pont köré tömörül. A szereplők minden próbáját úgy kell megszervezni, hogy a színészek világosan, kifejezően oldhassák meg feladatukat, napfényre hozhassák hőseik jellemét.- Nem kell félni az ismeretlen műfaj jegyeitől, de minden műfajt a maga sajátosságaiból kiindulva kell megoldani. A díszlettervezőt nem a színpadkép formálójának, hanem a rendező társalkotójának kell tekinteni, akivel közös nézeteket vallanak a színházművészetről.A szerzőt tisztelni kell, de fölösleges előtte térdreborulni. A színház feladata az, hogy a színész, a rendező, a díszlettervező, a zeneszerző tehetségének erejével gazdagítsa a drámaírót, szemléltesse és izgalmassá tegye alkotását.- A színháznak meg kell ráznia a nézőt - mondotta nekünk ezerszer is Vahtangov. - Meg kell ráznia azért, mert a nézők előtt, a színpadon az élet folyik, amelyben az emberek cselekszenek, élményeken mennek keresztül, örülnek. Vahtangov előadásaiban minden élt, mindennek szerepe volt. Rendezései különbözőképpen foghatók fel és értékelhetők. dolog azonban kétségtelen. A Szent Antonio csodá-133
