Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

A játék

akinek rutintól elkoptatott és eltompitott játéka nem ébreszt fel semmiféle forradalmat, mint amilyenek megrázták a többi művészetet.

A szinész feladata ma abban áll, hogy megfelelően felkészüljön a mesterségére, hogy gazdagítsa kifejezési lehetőségeinek fegyvertárát, hogy megtalálja a közlés uj formai eszközeit, uj funkciót találjon a játéka számára és ily módon, eredetien, és egyben párhuzamosan, kövesse a többi művészet bátor példáját.

A rendezésről szóló fejezetben szóltunk a pszichodinamikus színház módszeréről. Miután a szöveg sajátos elemzése felfedte a kollektiv képzeletre rakódott rétegeket, meghatározandó egy vagy több archetípus, mint az előadás tengelyei. Az ilyen szövegelemzés következményei,az archetípus vagy az archetipális helyzet kiemelésével és a kigúnyolás és apoteózis eljárásával, automatikusan visszahatnak a színészek játékára.

Az akadémikus szinház színésze, rendszerint, két elemi kifejezési eszközt használ:

a/ Az élet utánzása. Az a törekvés, hogy a színpadon az élet egy „darabját" ábrázolják, amelyben a szinész fitogtathatja az ügyességét az evésben, a leülésben, a járásban, a lábátvetésben stb.

b/ Sejtelmes és generikus pátosz /tragikus szerep/ vagy feltűnő bohóckodás /komikus szerep/.

Nagy színészek művészetéhez tartozik, hogy szerepüket precíz formai szerkezetben építik fel: a mozdulatok, a járásmód pontos megkomponálása, mimikus reakciók és maszk, mozgás és szavak ritmusa; pantomimikus és akrobatikus részletek; sajátos intonálások és inkantálások. Szigorú formai partitura, amely szántszándékkal kelti fel a nézőben a kifejtett gondolatok asszociációit.

Az ilyen módszertanilag rendszerbe foglalt játékot igy nevezhetjük: művész-játék /művész- vagy komponálóvagy anaturális szinész/.- 72 -