Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

Rendezés

tes" rendezése és végül az archetípus /az egyén feláldozza magát a közösségért/.

Máskor, az archetípus élesen kiemelkedik és a többi összetevőt ennek függvényeként mintázzuk meg /Hamlet : „egg-head", outsider értelmiségi, gondolkodó ember, körülvéve gyakorlati-pragmatikus emberekkel/, ezután következik a kigúnyolás és apoteózis dialektikája /a tömeg, miután meggyilkolta az outsidert, szentté avatja őt/, majd végül a „két együttes" rendezése /a nézők mint udvaroncok, köztük intrikálnak a dramatis personae/.

Megint más alkalommal, az egész a „két együttes" rendezésével kezdődik /a nézők mint Faust, utolsó Úrvacsorára .meghívott barátai/, a következő szakasz - az archetípus meg a kigúnyolás és apoteózis dialektikája - teljes homogenitásba olvad össze /a világi szent, aki fellázad Isten ellen, hogy szembenézzen a legnagyobb mártiromsággal: az örök kárhozattal/.

Az előadás összetevőinek analitikus egymásutánja tehát nincs alávetve lerögzített szabályoknak. Sokszor az archetípus mér az első próbák folyamán véglegesen kikristályosodik. A szinész pszichofizikai tulajdonságai bizonyos meghatározó szerepet játszhatnak az előadás archetipális tengelyének megjelölésében. Marlowe Faustjában például, a szinész szemmel látható naivitása és fiatalsága hozzájárult, hogy vallásellenes, gyermeteg és tiszta szent archetípusát formáltuk meg, aki a legsúlyosabb szentségtörésekben fetreng, hogy elérje a célját: a mártiromságot.

Közvetlenül a szöveg elolvasása után, a rendező ne foglalkozzék azzal, hogy tüstént megállapítsa az archetipális tengelyt, a kigúnyolás és apoteózis dialektikáját és a „két együttes" rendezésének az elvét. Engedje, hogy magával ragadják a szöveg keltette áramló gondolatok, az asszociációk, a lehetőségek.- 69 -