Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

Rendezés

Bármit tegyünk is, jót vagy rosszat, következteti a rendező, kárhozatra Ítéltettünk. A szent nem fogadhatja el Istent példaképül, ha Isten csapdát állít az embernek. A törvényei hazugok, lelkünk becstelenségét lesi, hogy kárhozatra Ítélje azt. Ezért a szentség utáni vágy hevében, Isten ellen kell fordulnunk.

Mire fordít gondot a szent? A lelkére. Modem kifejezéssel élve; az önismeretére. Faustot tehát nem érdekelhetik olyan körülhatárolt tudományágak, mint a filozófia vagy az orvostudomány.El kell vetnie minden ilyenfajta tudományt és másvalamit kell keresnie. Kutatása éppen Isten elleni lázadással kezdődik. Hogyan lázadjon? Az ördöggel szövetkezve. Ha igy cselekszik, nemcsak szent, hanem mártir is, még inkább mint a keresztény szentek és vértanuk, mert ő nem vár semmi kárpótlást. Ellenkezőleg, tudja, hogy az örök kárhozat lesz az osztályrésze.

íme tehát a szent archetípusa. Ezt a szerepet ártatlan és fiatalos megjelenésű színész játszotta: pszichofizikai jellegzetes vonásai inkább egy Szent Sebestyénhez tették hasonlóvá; de ez a Szent Sebestyén vallásellenes és Isten ellen lázad.

A kigúnyolás és apoteózis dialektikája tehát a világi szentség és a vallásos szentség közötti szembenállásban rejlik /a szent archetípusának a kigúnyolása/, ugyanakkor azonban ez a szembenállás „szellemi" elkötelezettségünk mai hiányosságaira hivja fel a figyelmet /apoteózis/. Az előadásban Faust cselekvései egy szent valódi cselekedeteinek groteszk parafrázisa, ugyanakkor azonban megőrzik a mártir lélekbemarkoló pátoszát is.

Szöveg-montázs és szöveg-interpretálás

A jelenetek sorrendje olyan, hogy a befejező jelenettel - amelyben Faust meghivott barátaival vitatkozik - kezdődik az előadás. Faust, alázattal teli, távolbanéző szemmel, elveszve a mártiromság fenyegető közelségében,- 46 -