Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

Rendezés

már világosan kikristályosodott szimbólum vagy kép felhasználása, például a Gondviselés szimbóluma /szem egy háromszögben/, még akkor sem szolgálhat a rendező és a színész számára emberi cselekvés mintaképeként, ha van is archetipális gyökere. Statikus, csaknem diszitő szimbólum lenne, amely nem gyújtja fel a kollektiv képzeletet.

Valamely ismert archetipális kép szabatos rekonstruálása egyenlő az archetípus banalizálásával. Például ha a színész, Krisztus megszemélyesítőjeként, pontosan lemásolt keresztet visz. Az archetípus nem vált ki reakciót a nézőkből, ha az általában elfogadott közhelyek szerint rekonstruáljuk. Az archetípusok a mi elidegenített önarcképeink. Ha pontosan rekonstruáljuk, a néző nem látja meg benne a maga kollektiv önarcképét. A kereszt súlya alatt meggömyedő Krisztust látja és nem önmagát. Ha azonban úgy állítjuk be az archetípust, hogy például Krisztus, a keresztje helyett, egy közönséges tárgyat /egy seprüt/ visz a vállán, és ha egy tragikus Don Quijote vonásaival ruházzuk fel, a néző e profanizálás miatt, nem Isten fiának a mártiromságát észleli, hanem a naivitás és egyben minden ember passiójának a csufondáros önarcképét. Ily módon megvalósul az archetípus elidegenítési folyamata.

A pszichodinamikus színház célja az a pszichikai, sőt brutális és erőszakos pszichikai kísérlet, amelynek kényszerítenie kell a nézőt.hogy torzitó tükörben figyelje önmagát. Ez a cél nem érhető el az archetípus rekonstruálásával. A színházi előadásnak majmolnia kell az archetípust. Majmolni annyit jelent, hogy dinamikusan szembeállítani, azonosulni az archetípussal, majd leleplezni a tapasztalatok fényében, korszakunk feltételeinek és lelki struktúránknak a fényében. Brutális szembesitési aktus ez, kölcsönös leleplezés, istenkáromlás.

Aminthogy nem kell - a banalizálás veszélye miatt - szó szerint rekonstruálni az archetípust, ugyanúgy nem kell visszautasitani sem. Ha ez utóbbi szempontot tennők- 57 -