Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

Előszó

ELŐSZÓ

Mindaz, amit a „XX, század intellektuális kalandjának" neveztek, csupán a különböző művészetek kiaknázatlan lehetőségeinek a tudatosítása volt; nemcsak igen határozott erőfeszítés, hogy túllépjék a hagyomány és az ésszerű óvatosság kijelölte határokat, hanem elsősorban az a mély meggyőződés, hogy a művészetnek meg kell változtatni a szerkezetét, sőt a funkcióját is. Minden művészetben észrevehető volt valamely tisztulási folyamat; kiküszöbölték más művészeti ágak beavatkozását, visszautasították mindazt, ami nem kellett az uj metamorfózishoz, és nem éltette azt.

Úgy tetszik, hogy a színház nélkülözte az effajta lehetőséget. Többször megkísérelte ugyan, hogy öngyilkosságot kövessen el, hogy meggyilkolja a régi formákat, hogy uj fejezetet keltsen életre: a „nagy reform" korszaka, a maga Appiájával, Craigével, Meyerholdjával, Vahtangovával és Piscatórával, a legkomolyabb törekvés volt és nem jutott sehova. A színházak elavult épületek maradtak, ahol a klasszikus és modern szövegeket rutinos és konvencionális ábécé alapján tolmácsolják. A színpadon nincs műalkotás, csupán megszokott formák és hibrid stílusok steril ismétlése, és ezek más művészeti ágak: a festészet, a zene, a kirakatrendezés legújabb eredményeinek a felhasználásával akarnak „modemek" lenni. Nincs tisztulás, nem végeznek kísérleteket, hogy kifejlesszék /vagy újra megtalálják?/ azokat az elemeket, amelyek magát a színház lényegét jelentik, nem újulnak meg a századunkhoz - „a jelen kollektiv idegbajához, amely miként a földi kataklizmák földgolyónk történetében, jelöli az emberi fejlődés különböző- 27 -