Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)
III. Shakespeare és a színészek
- 68 -az "I would"-dal ne a következő verssort egészítsük ki, és ugyanez vonatkozik a következő két sorra. 0 thee my deere one; thee my daughter who Art ignorant of what thou art. 1 doe not thinke thou canst, for then thou was’t not Out three yeeres old... Being once perfected how to graunt suites... etc. /Csak érted, drágám, lányom!/, aki még Azt sem tudod, ki vagy, Alig hiszem, hisz töbh se, három éves Ha voltál... Kitanulván, hogy kell megadni kérést... stb. /Babits Mihály fordítású/ Ezeket a példákat szó szerint átmásolni elég unalmas, de mindenki egymaga is könnyűszerrel megszaporithatja számukat, ha végigpillant a későbbi drámák szövegén. Vajon tételezzük-e fel, hogy Shakespeare valamiképpen elfelejtette a módját, hogyan kell a verssorokat többé-kevésbé szabályos hosszúságú jamblkus pentameterekbe rendezni? Ez elképzelhetetlen, hiszen ha egyszer az ember elsajátította a fortélyát, nincs semmi könnyebb, mint szabályos jambikus pentametereket Írni. Tudott dolog, hogy a színészek, ha lendületbe jönnek, maguk is ki tudnak találni ilyen sorokat. Akármi is a véleményünk ezekről a drámákról, aligha valószínű, hogy a sorvégződések gondatlanságból születtek volna, és a következtetés nyilvánvaló: Shakespeare füle belefáradt a véget nem érő jamblkus pentameterekbe. Megunta azt az egyhangúságot is, ahogyan a színészek, hivátásosak és műkedvelők egyaránt, előadták őket és egyre buzgóbban kereste a lehetőségeket, hogy megtörje a versformának és a színészek előadásának ezt a monotóniáját. De önök talán úgy vélik majd, hogy a beszédek, lényegüket tekintve, változatlanul retorikusak és hogy a versformának semmi köze a retorikához, lehet, hogy igazuk van; szerintem azonban a versformának igenis nagy mértékben köze van a retorikához, mert végtelenül nehéz dolog, legalábbis a Viharban -és ez a későbbi
