Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)

I. Arc vagy álarc

10

Az öltöztető a szinéez kezébe adja a kellékeket ée követi,amint a színpadra indul. A színpadhoz vezető utón újabb tükör áll; több színész egy pillanatra megáll előtte. A mi színészünk távolabb áll meg, hogy tetőtől talpig megszemlélhesse magát. A tükör visszanéz és felel az előbbi kérdésre: "Téged akarlak".

Hóbortosnak Ítélik ezt a tükörbe való pillantást? A színész nem tartja annak. Túl ünnepélyesnek találják színészünket? Lehet, hogy igazuk van.Azokat,akik a művészetet komolyan veszik, gyakran vádolják azzal, hogy túl komolyan veszik önmagukat. Most nézzünk meg egy másik tükröt és egy másik színészt.

+ + + + +

következő színészünk egész álló nap kikészített arccal járt. Körülbelül reggel nyolc órakor megérkezik a filmgyárba, belerogy a maszkmester székébe, kissé remegő kézzel megdörzsöli álmos, frissen borotvált arcát, megvakarja barázdált homloka fölött enyhén gyérülő haját és felnyög: "Az ég tudja, miért akarja a közönség épp ezt a pofát látni!" A maszkmester jót nevet a visszájára fordult hiúság eme szokványos megnyilatkozásán és szinész-barátunkat roppant mulatságosnak találja. Kint ahogy valóban az is. Valóságos intézmény, Szellemes embernek tartják, holott tiz eset közül kilencben mindig kész, másoktól kapott szellemességgel él. Kitalált, illetve beszerzett és részben ellopott magának egy figurát, s ez bizony alaposan különbözik attól a fiútól, aki az ezerkilencBzázhuszas években fehér flanellnadrágban, tenniszütőjét lóbálva lépett színpadra a minden darabban szereplő francia ablakon keresztül és vidáman kiáltotta: "Ki jön egyet ütögetni?" A maga idejében ez kevéssé hatott a közönségre, egyetlen odavetődött és meghökkent amerikait kivéve, aki harsányan felkacagott /az amerikai köznyelvben az "ütő-