Barrault, Jean-Louis: Egy színházi ember naplója - Korszerű színház 71. (Budapest, 1964)

II. Egy nap a színházban

- 51 -is beértem, és azt mondja: "Színész akarok lenni. - Miért? - Mert ehhez van kedvem."

A gyermeknek voltaképp ezt kellene mondania: "Mert úgy érzem, ez vonz, mert ez a mesterség szólít.

Egyszóval, ezt kellene mondania: "Mert ehhez van elhivatottságom."

és ilyenkor lehetünk tanúi annak a csodának, amelynek elhivatottság a neve.

Az elhivatottság valami öntudatlan, a tudat mélyén bujkáló hívást jelent, amely erősebb mindennél: vak,mit sem sejtő mágneses vonzást - az ember nem gyanít, nem tud semmit arról, ami vonzza vagy arról, ami vár rá - fogalma sincs arról, amiről beszél. Egyszerűen és ellenállhatatlanul el akar indulni valamilyen irányba: ez az egész. Hasonló ez a madarak vagy a hernyók ösztönéhez.

És egy szép napon, amikor a hívás a legcsekélyebb formában Is megismétlődik, a Sors, amely ezúttal ott várt ránk az utcasarkon, elkap és rélök arra a vágányra, amelyet áhítottunk, anélkül, hogy tudtuk volna, miért, és elkezd vezetni e szakma felé. És ekkor jön a csoda: amikor, több, mint busz évvel később, megállapítjuk, hogy ez a vágány, amelyre rásodródtunk, nem vezetett zsákutcába, hanem, ellenkezőleg, elhalmozott mindazzal a boldogsággal, amit vártunk tőle. Ez a vak és mitsem sejtő elhivatottság vezetett engem egy olyan szakmához, amelyről elég, ha annyit mondok: ha ma, több mint húsz éves szolgálat után, újra hivatást kellene választanom, most, amikor már tudom, ml Is az a színházi élet, Ismét csak & színházat választanám.

Az Imént arra kért, mondjak el valamilyen anekdotát? Tessék, elmondok egyet - ugyan Inkább gyermeki megjegyzésnek nevezhetném. Anyám mesélte, hogy egészen kicsiny koromban - négy vagy öt éves voltam - azt mondtam: "A szivemben olyan sokan zsúfolódnak össze, mint a metróban."