Barrault, Jean-Louis: Egy színházi ember naplója - Korszerű színház 71. (Budapest, 1964)

II. Egy nap a színházban

- 17 -"Várj!" És a férfi újra a színpadra ront} most mér a felöltőjét Is leveti.

Következik egy párbeszéd színpad és nézőtér között. A tervező nagy erőfeszítéssel igyekszik tiszteletben tartani a rendezői elképzelést, amelyet a férfi, a megfelelő mozdulatokkal, be is mutat neki. Díszlete nem fojthatja meg a darabot} de nem tűnhet aránytalannak sem, és, amennyire csak lehetséges, a színészekkel együtt a díszletnek Is el kell játszania a darabot. Ez a makett, amelyet most valósítanak meg a színpadon, egyszerre Igaz és hamis képet ad a leendő díszletről. Ha a szinpad viszonylatában elkerüli is a méretbeli tévedéseket, tévedhet a szem viszonylatában, hiszen az egyszerű lécekkel felépített felületek nincsenek kitöltve, és az, ami most könnyednek, elegánsnak tűnik, az, mihelyt kitöltik, hamar válhat nehézkessé, ormótlanná... "Van egy pár ócska diszletvásznunk? Tűzzék őket a lécekre, hogy a felületek magukhoz vonzzák a szemet." És mindenki újra a színpadra rohan, mintha valami előre tervbe vett "rugalmas elszakadást" hajtanának végre.

...Az Ilyen pillanatok közel hozzák egymáshoz az embereket: a diszletmunkás egy tekintetet vet a makettre és világos, hogy megvan a véleménye} és a férfi megérzi ezt a véleményt. Most ő Is kalapácsot ragad és - a diszletmunkás figyelmes és ellágyult pillantásától kisérve - bever egy szöget. Mindenki gondolkodik.

A díszletnek is, ennek a titokzatos lénynek, megvan a maga mondanivalója} olyan, mint egy hatalmas állat, amely eltűri, hogy ez a seregnyi kis emberke csiklandozza. Időnként odasugja nekik: "Jól van, forró, forró, nem, most már csak langyos." És Így a díszlet, miközben lassan nyújtózkodva klfeszitl hátát, kinyújtja lábait és szétrakja könyökét, apránként felölti a számára megfelelő formát: az emberi formát, mert a színházban mindennek emberinek kell lennie, még a tárgyaknak Is.