Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

IV. A burzsoá színház csődje

vagy az impresszinonista realizmus vagy az atonalitás elvi kérdéséről van szó, hanem arról, hogy a zenét közelebb kell hozni a természethez. A zene teljes szabadságot kapott eszközeinek megválogatásában, azzal az egy kikötéssel, bogy ezek az eszközök ne legyenek túlságosan szembetünőek, s azt tanácsolták neki, bogy saját érdekében ne csináljon önmagából valami földöntúlit, hanem - habár fájó szívvel - álljon a dzsessz és a hangosfilm szintjére, és, úgy mint ez a két műfaj, tanuljon meg közérthető nyelven szólni az emberekhez. A népszerüsités és sokszorositás tág lehetőségeit csillantották meg a zene előtt - a mozik és music-hallok, a rádió és a hanglemezek révén. Végülis feltették neki a kérdést: nem próbálhatná-e ki erejét olyasvalamin, amit zenei montázsnak nevezhetnénk.

A színházat sokkal könnyebb volt átalakitani.A színház az antiesztétizmust úgy fogadta, mint az immár bevetté váló sablon és a nem őszinte expresszonizmus elleni megváltó ellenhatást. Céltudatosság, tömörség, hasznosság - mindez a színház számára nem volt újdonság, mindezt már a konstruktivizmus időszakában magáévá tette. Most már csak az volt hátra, hogy alaposan szemügyre vegye mindazokat a vívmányokat, amelyeket a realizmus a jelenkori regény és film területén elért s a maga birtokába vegye az uj irodalmat, a tempó irodalmát.

És ez volt a legnehezebb. Először is, a piacon régi szabás szerinti, de megrázó és szenzációs témájú darabok szerepeltek. Ezekben a bűnök és perverziók egyetlen lánccá fonódtak össze s a romlás e gyümölcsei a nagyobb hatás kedvéért anarchista frázisokba csomagolva állítólag az uj életformát mutatták be.

Egy lépést jelentettek előre azok az iránydrámák, amelyek a törvényhozás módjának és az elavult társadalmi drámáknak a revízióját követelték. Gyenge oldaluk volt a- 59 -