Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

IV. A burzsoá színház csődje

talán mivolta nem függ a színháztól, végül pedig: aki egy klasszikus müvei eredetiben akar megismerkedni, az vásárolja meg magának néhány krajcárért vagy olvassa el ingyen valamelyik nyilvános könyvtárban. A színháznak nem az a feladata, hogy magántudósokat kiszolgáljon és nem akar filológiai szeminárium lenni.

Ilyképpen határozták el magukat Németországban a klasszikusok átdolgozására. Lengyelországban az effajta próbálkozások a színpadon nem találtak számottevő visszhangra, hanem meggondolatlan és értelmetlen gúnyolódásban részesültek és szent felháborodásban mindenféle firkászok és álirók részéről.

Először kiment a divatból az expresszionizmus, amely bár a társadalmi és időszerű téma felé húzott, de mégiscsak esztétizáló technikai és az élettől idegen fantáziával megterhelt irányzat volt. Majd a színházak levetették az elkoptatott futurista és dadaista modorosságokat, amelyek már nem találtak érdeklődésre. Végül elszakítván a háború előtti színházi alkotók idealista elméjének még mindig érdekes, keresett misztifikációhoz fűződő, minden kötelékét — a nyugat-európai színház ismét működésének további időszerüsitésével, mint szükségességgel, állt szemben. A szovjet behatás nem bizonyult elégségesnek. Elvégre a körülmények kényszere folytán befolyása csak a forma területén érvényesülhetett. A tartalmat illetően csak a kommunista színházakra hathatott, ezeknek tevékenysége pedig a fasiszta államokban igen korlátozott volt. A szinpad élő színjátszást követelt s a társadalmi légkör is támogatta ezt a kívánságot. De ezzel aztán vége is volt: az ipari termelés hallatlan fellendülése és a finánctőke rugalmassága bizonyos stabilizáció illúzióját keltette. A pillanatnyi és nyilvánvalóan csak külsőséges gazdasági egyensúly a társadalom minden rétegét megmámorosította, az egyetlen munkásosztály kivételével, amelyet- 56 -