Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

IV. A burzsoá színház csődje

talaján, mégpedig 1871 után (tehát a kapitalizmus rendjének megdöntésére irányuló első kísérletek után) fejlődött ki, elhagyta a burzsoá-ellenesség és az antiklerikalizmus irányzatát: nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ugyanakkor a jól megszervezett polgári színház erőre kapott, talpra állt és hozzáfogott a cselekvéshez. A színházban a naturalizmust felváltotta a merevség stílusa, a műszaki trükkök rendszere. Alkalmas formái pedig kezdtek feltöltődni kispolgári tartalommal s ez folyt mindaddig, amíg Zola elméletéből semmi sem maradt. A nagy törést Ibsen, Strindberg és Hauptmann hajtotta végre, és a párizsi, meg az ezeknél is rosszabb darabgyárosok tömegtermelése tette teljessé. A színház színtelenné, unalmassá vált. A jelenkort kellett volna tükröznie, s ehelyett annak csupán egyetlen s ráadásul a legtriviálisabb oldalát mutatta be.

Végülis a szinházi vállalkozók érdekeit kellett képviselnie és ezzel a polgári színház jelentősége odáig csökkent, hogy egyszerűen nagyvárosi esti attrakció lett belőle. Ekkor a megreformálásán kezdtek el gondolkozni. Az irodalomtól nem vártak sokat. Hiszen voltak már a színház történetének olyan szakaszai, amikor csak az előadás fényűző, külsőségeinek köszönhette létét. Vegyük csak például az udvari színházakat, kezdve az olasz rinascimento korától egészen a trianoni előadásokig és a kis német fejedelmek dus pompájú színpadáig. Európa pénzhatalmasságai ugyan mért nem rendeztethettek volna maguknak valami hasonlót?

S az adott pillanatban felbukkantak a terveket és költségvetéseket ontó "szinházreformátorok". Felidézték Wagnernak az uj színpadi dionüszoszi játékokkal kapcsolatos gondolatait: hogy az ilyen játékokra a világ minden sarkából összesereglő zarándok-nábobok egy magasztos - ó de mennyire magasztos - művészetben gyönyörködhetnének.- 45 -